Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Grendel Lajos: Thészeusz és a fekete özvegy (regényrészlet)
Thészeusz és a fekete özvegy jába, ami az ő korában amolyan készülődés volt már az örök vadászmezőkre. Minden szombaton és vasárnap délután beültünk a Ladába, messzire kihajtottunk a városból, majd leparkoltunk, és gyalogtúrában jártunk a szomorodó, télre készülődő természetben. (Mint egy korosodó galambpár, súgja a rosszmájam.) Ezen a napon azonban olyan hajthatatlanul esett az eső, hogy letettünk a kirándulásról. Szótlanul elmosogattunk, majd megjegyeztem, tisztára úgy viselkedünk, mint a jól összeszokott házasok. A valóságban azok is vagyunk már, felelte, egy napon majd a szükséges papírt is kiváltjuk hozzá. Bezárva a négy fal közé, hosszúnak ígérkezett a délután. Egyszer csak az én Ariadném, ahelyett hogy a fonalát szőtte volna, odahajolt a fülemhez, és azt súgta, próbálnánk meg a nappalit újra megtisztelni.- Megint? - hüledeztem. Kis szomorúság kezdte legyezni Yvett arcát.- Fáradt vagy?- Nem. Dehogyis - feleltem.- Pihenhetünk előtte egy kicsit.- Dehogyis - erősködtem. - Én is akarom. A pamlag újra eljátszotta a rendeltetésének megfelelő, kissé egyhangú szerepét, mi pedig úsztunk az izzadságban és a boldogságban, ahogy ez a nagykönyvben meg van írva. Számomra emlékezetes, szép nap volt ez. Úgy éreztem, fiatal korom óta nem voltam ilyen kiegyensúlyozott, kipihent és tettre kész. Mintha minden testrészemet, minden belső szervemet külön-külön portalanították és beolajozták volna, egyszóval e sorok íróját generálozták, s úgy érezte magát, mint egy marsall hadvezéri dicsőségének tetőfokán. Ettől kezdve megszaporodott azoknak a hétköznapoknak a száma, amelyeken Yvette újra otthon maradt, hivatali teendőit a Smolák nevű bikficre bízva. Halápi Gusztávot annyit sem emlegettük, mint a baden-badeni kéjgyilkos ükunokáját. Yvette hagyott dolgozni, minden jegyzetemet elolvasta, s megkérdezte, mik a terveim ezekkel a feljegyzésekkel. Természetesen ki akarom adni, feleltem. Biztatott, hogy csak mindent írjak meg az igazságnak megfelelően, s ilyenkor, két biztatás között, igénybe vettük a pamlag szolgáltatásait. Életem legragyogóbb szakasza kezdődött el. Thészeusz a labirintus járataiban bolyongott, de félelemnek szikráját sem érezte. Ariadné minden lépcsőfordulóban, minden ke- resztútnál és minden váratlan útkanyarulatban vele volt. S bár Thészeusz múltja súlyos terhét cipelte magával, ez a múlt foszladozni kezdett róla, mint a leprás beteg húsa. Tudom, a hasonlat visszataszító, gusztustalan és pontatlan is talán, annyiban mégis megfelel a tényeknek, hogy Thészeusz kisebbfajta katarzison ment át, mint mindazok a halálraítéltek, leprások vagy nem leprások, akiknek csodával határos módon a sors mégis megkegyelmez. Más ember lettem. Nemcsak generálozták, úgy látszik, teljesen kicseréltek. Idegenkedve és szégyenkezve pillantottam vissza a megtett útra. Vakon botorkáltam a világban, amíg Yvet- tet meg nem ismertem, s nemcsak szerelmet, hanem mély lekötelezettséget is éreztem iránta. Én gyűlölöm, te gyűlölöd, ő gyűlöli, mindenki gyűlöli a csordaszellemet, s fél vele szembefordulni. Fél annak az alapvető igazságnak a tudatától, hogy egy embernek igaza lehet ötmilliárd ellenében is, és ha tudja is, hogy
