Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Grendel Lajos: Thészeusz és a fekete özvegy (regényrészlet)
Grendel Lajos neki van igaza, hét lakat alatt őrzi ezt a tudást, hogy szárazon megússza a következményeit, hogy elkerülje a halálos ítéletet, ami az ilyen tudásért kijár. A múlt, a hagyományok, a közmegegyezés, a konvenciók bálványozása, a prü- déria, a konformizmus mind kegyes misztifikációk, a faji ösztön védekezése a szabadság kísértése ellen, mert a szabadságért halál jár, és Thészeusz nem akart meghalni. Élni akart. Élni akart, hogy beteljesíthesse élete értelmét, hogy a labirintus középpontját felkutassa, és belemártsa kardját a szörnyeteg vérébe. De félt is. Mi lesz azután, ha már megölte a szörnyeteget? A poklot a legszerényebb képzelet is meg tudja örökíteni, a paradicsomot a leggazdagabb sem. Az út a labirintus középpontja felé fárasztó, hosszadalmas, újrakezdésekkel, zsákutcákkal és veszedelmekkel tarkított. Minden pillanat az utolsó pillanat lehet. A pakliban benne van a halálos szomjúság, az éhhalál, a végső kimerülés. Évezredek múlhatnak el mint másodpercek, s a sötétbarna, nyirkos félhomály nem kezd oszladozni. Nem jutnak el hozzád többé a hangok, nincs társad, nincs, aki vigasztaljon és erőt öntsön beléd, amikor elcsüggedtél. Nincs múltam, gondoltam, és nincs jövőm sem. Csak hitem van és elszántságom. Bizonyos értelemben egy vagyok a többi ember közül. Bizonyos értelemben magyar vagyok. Bizonyos értelemben ösztönök működnek bennem, vágyak szirénhangjainak a veszedelmes csábítása kísér utamon. Bizonyos értelemben ártatlan vagyok, naiv, jóhiszemű és barátságos. Bizonyos értelemben élek. Az igazság az, hogy amíg erre a hosszú útra nem vállalkoztam, csak bizonyos értelemben léteztem. Ez a „bizonyos értelemben“ vált most le rólam. Egyedül vagyok ötmilliárd emberrel szemben, aki ebben a pillanatban mind az ellenségem. Mert ők mind bizonyos értelemben vannak csupán, egyedül az én létezésem totális. Olyan egyetemes, mint a magányom. Csakhogy ez a magány sem gyötör most, hanem minden erőm forrása. Most nem csupán egy ember vagyok a sok közül, most nem vagyok magyar, nincs vallásom, nincsenek szokásaim, nem vagyok rabja semmilyen konvenciónak. Most csupán én vagyok az egy ember. Ha van értelme az ember életének, akkor az az, hogy az egyetlen ember legyen az egyetlen úton, szemközt az egyetlen szörnnyel, amely létezésével összetartja a labirintus falait. De mi történik majd, ha legyőzöm Minótauroszt, s a labirintus falai összeomlanak? Ha a szabadság ára a halál, akkor a halál ára micsoda? Ariadném nem törte a fejét ilyen dilemmákon. Rendületlenül szőtte fonalát, s karjai napjában kétszer átölelték a vállam, a hátam, kezével beletúrt ritkuló hajamba, s úgy feszítette ölét az ágyékomhoz, mintha örökre oda akarná tapasztani. Szeretkezéseink közben úgy éreztem, mintha léggömbön hajóznánk, s az alattunk hullámzó zöld rétek és sárga mezők olyan ábrándokba, illúziókba, tünékeny éber álomba ringatnának bennünket, hogy létünk megsemmisíthetetlen, s ez a léghajó, amely a felhők között utazik velünk, az örökkévalóság. Egy napon visszautaztam Pozsonyba, hogy tájékozódjam Olga és a fiam felől, illetve, hogy megbeszéljem velük a további teendőket. A ligeti parkban, a Petőfi- szobornál beszéltünk meg találkát. El is jöttek - hármasban. Kalámusz elvtárs szerény, ám önérzetes Tankréd lovag módján feszített hitvesem oldalán, olyan birtokon belülre került új gazdaként, aki a régi gazdát tiszteli ugyan, de szeretné a kateszteri holdjain kívül látni. Attila megismert, papának szólított, de ez
