Irodalmi Szemle, 1991

1991/1 - Grendel Lajos: Thészeusz és a fekete özvegy (regényrészlet)

Thészeusz és a fekete özvegy

ság már a baromfitelepen megkopasztják, hogy ezzel is időt takarítsunk meg a szocializmus építése, a békeharc és a szerelem javára. Ariadném néha bejön a szobába, s ellenőrzi, édesdeden alszom-e még, elég kövérre értem-e meg már ahhoz, hogy kimondhassam az igazságot. Ariadném sokszor megcsalt, még többször csalatkozott, meszes agyú mostohaanyja is szokatlanul eleven ma, hangja mint a kereplő, csattog a konyhában. Az első idei hó benne is lágy érzelmeket indított el, újabban a két világháború között él, egyik nap Masarykkal, a másik nap Horthyval perlekedik, a legtöbbször azonban Halápi Gusztávval, az ő hites férjével, akinek csak a testét vitte el az ördög, szelleme apró pelyhekben száll alá mindenütt a házban, ahol megfordul. Javíthatatlan optimista vagyok. Születésem óta dolgozik bennem a végzet, mégis úgy fogadom a mindennap tes- tembe-lelkembe hatoló külső ingereket, mintha az örökkévalóság építőkockáit adagolná nekem egyenként az Isten. Jövő évezredek paleontológusaira gondolok, akik a koponyám analízisét elvégezvén, arra a meglepő következtetésre jutnak majd, hogy a hit a bátorság savós anyagának a mellékterméke csupán, s nem a hit termeli a bátorságot, hanem fordítva: meg nem alapozható bátorság kell ahhoz, hogy hit termelődhessen a bőrünk alatt.

Kezdem megszokni, hogy a vágy kútja bennem örökké buzgó forrás, s bármennyit merít belőle Ariadném, sosem apad el teljesen, űrtartalmát olyan hamar tölti ki újra, mintha tektonikus erők nyomása alól szabadulna fel. Pedig a mértéktartás volt mindig az az erény, amelynek hódolni és behódolni törekedtem, s ha ez nem mindig sikerült is, aszkézisra igyekeztem fogni magam, s nagy távolságtartással és iróniával kezeltem testem követelődző igényeit. Hát ennek vége! Idejövetelem célja és eredménye között ma már akkora szakadék tátong, hogyha csak belepillantok, elfog a hányingeres tériszony. Pedig nem égettem föl teljesen a hidakat. Amint azt elterveztem - igaz, Olga megkérdezése nélkül -, pozsonyi lakásomat ideiglenesen fölszámoltam, és kispénzű, zsenge diáklányoknak adtam ki, megtartva egy szobát, ha Olgának mégis eszébe jutna kékszakállú Kalámusz elvtársát otthagyni és hazaköltözni. Na és persze arra az esetre, ha nekem is eszembe jutna kék szakállat növeszteni. Visszajöttem Yvette-hez, ha nem is úgy, mint a ma született bárány, hanem, jó szokásomhoz híven, mint a ma született hatökör, ékes szavakkal ugyan, de tele jóindulattal, hogy életemet immár végleg Minótaurosz felkutatásának szenteljem. Yvette családtagként fogadott, ez természetes. Hermész úrtól is üzenet érkezett, hogy gondoljam meg, tud ő másként is beszélni. Oszkár árulkodott, semmi meglepő nincs benne. Mit akarok én? Mit képzelek én? Hogy jövök ahhoz én? Ilyesmi volt az üzenetben, s én visszaüzentem neki. Mindent akarok én. Úgy jövök ahhoz én, hogy én vagyok az igazság, a legfelsőbb hadúr, hogy én én vagyok, bármennyire szokatlan is ez egy olyan világban, ahol arra kényszerítenek mindenkit, hogy másvalaki legyen. Yvettem-Ariadném, amikor meghallotta, mit üzentem vissza Hermész úrnak, csordultig telt hálával, s szőni kezdte fonalát, amellyel behálózhat, mint szerelmes pók a szerelmes pókot. Fakulni kezdett bőrének gyászszíne, s bár első férjét továbbra is sűrűn emlegette, kettőnk összehasonlítgatásában mindinkább az én oldalamra billent a mérleg. Eleinte gyanútlanul közeledtem hozzá, s szeretkezéseink irama az olyan középtávfutó viadalhoz hasonlított, amelyben a résztvevők nagy taktikai harcot vívnak, s nem annyira a világcsúcs