Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Grendel Lajos: Thészeusz és a fekete özvegy (regényrészlet)
GRENDEL LAJOS THÉSZEUSZ ÉS A FEKETE ÖZVEGY (regényrészlet) Itt tartózkodom a színhelyen, a helyszínen, a tetthelyen, vagy ahogy tetszik. Megérkeztem rendeltetési helyemre, mint egy láda hamvas őszibarack. Szemem előtt itt tátong a labirintus, járataiból kriptaszag csap az orromba, s itt tátongok én, Thészeusz kriályfi, a labiritus bolthajt.ású, cseppköves folyosóján, el kellene indulnom valamerre, de se iránytű, se térkép, a fenevad pedig fenemód éhes, egy kis emberhúsra vágyik, mily régen nem hullott áldozati embervér ezen a tájon. A táj máskülönben békés. November közepe van, ma éjszaka hullott le az első idei hó, és még hull szüntelenül, nekem pedig nem akaródzik a vackomból előkecmeregnem, pedig a szobában nincs hideg, még hajnalban, a legutolsó, az X a négyzeten kefélésünket követően jól megraktam a kazánt, Ariadném nem győzte kivárni, amíg visszabújok mellé az ágyba, s fáradt, összetört testét elnyomta az álom. Esik a hó, mondtam neki, de nem hallotta már, s hamarosan engem is elvitt az álom messzi tájakra, ahol sohasem havazik, Krisztus a bárányait legelteti, az igazság pedig egy filléres automatából akármikor előhívható, mint rövid, frappáns szöveg, fénykép vagy más tárgyi bizonyíték, és fénymásolat is készíthető róla, tetszés szerinti mennyiségben. Egy nagy kúpnak a csúcsán ülünk, és lábunk a semmiben kalimpál. Szeretem nézni a havazást, megnyugtatja az idegeket, és tálcán kínálja a misztikát és a transzcendenciát, az ember elárvult ilyenkor, de nem bánja, a halál ártalmatlan hóember, répaorra van és szénkarika szeme, lyukas fazék vagy serbli a fején. Bent a barlangban Minótaurosz nyugtalan, mert üthet az utolsó órája, emberszagot érez, a rettenthetetlen Thé- szeuszét, amint az meg van jövendölve és írva a sajtóban, kormánypártiban és ellenzékiben egyaránt. Ebben a végtelen felfordulásban én vagyok az egyetlen szilárd pont, én, Thészeusz, a déli fél tizenkettőkor az ágyában hentergő lusta, bátor királyfi, aki nézi paplanja alól az ablakban a havazást, s egyetlen merész, határozott rántással a szubjektum gyomrába vonja az igazságot. Az igazság én vagyok. Én vagyok a legfelsőbb úr, a hadúr, a csillagok pásztora, megnyomorítottak imakönyve és bibliája, én vagyok a remény a reménytelenségben. Arid- ném a konyhában sürög-forog, mint időszámításunk előtti években anyánk, amikor a leforrázott csirkét megkopasztotta, s a jövőt, melynek záloga számára én voltam, egy nagy tejüveg gömbbe zárta. Mindez azonban nagyon régen volt. A tejüveg gömb kilyukadt, a jövő kiszivárgott belőle, a csirkéket pedig manap
