Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Vladimír Holan: S Hamlet folytatta... (vers)
vers a nap volt a szeretője, s egyszer csak egy pézsmahóddal köt házasságot... vagy egy prehisztorikus ebről szóló értekezéssel... S mindez kartonmappában... Persze, igen! S máris mások vagyunk. Azonosak önmagunkkal. Saját rovásunkra. S már mi vagyunk a halál... Egy őserdőben... Szakállt növeszt a férfi, senki nem ismerhet rá... A nő pedig egyszerű ruhájának aranyos redőiből a gyermekkacaj zöld lejtőit hengergeti a földre... A boncolás jegyzőkönyvében aztán ott van a megszorítás: Lélek, mikor felejted el már, hogy még nem látott senki? S mikor jut eszedbe?... Aztán az elhunyt hozzátartozói meggyújtják az egész évben égő lámpákat... miközben a vihar, egyik karját a kéménybe dugva, lassan magára ölti az egész házat... S mikor épp meg akarják mutatni, hogy mennyire bátrak, megjelenik a félelem, csak úgy ok nélkül, a félelem bizony, s a félelem azt mondja, a félelem nem mond semmit, a bojtorján levelét verő esőcsepp tam-tamjától való félelem, az ananász tobozát hámozó mókustól való félelem, az ápolónő félelme, aki elfelejtette az orvos telefonszámát (s közben az orvos épp a szomszédos szobában van), a szilveszteri ólomöntéstől való félelem, a női és férfi havibajtól való félelem, a mindig drágábbat kívánó gazdagságtól való félelem, a szabadságtól és a költőtől való félelem, attól a költőtől, aki épp fényre vezette az alvilágból Eurüdikét.“ Mindent értek! mondtam Hamletnek... Hisz egyszer akaratlan félbeszakítottam egy pár beszélgetését, akik aztán már sohasem tértek vissza a félbeszakított szóhoz... A férfi is s nő is Daus városának kapujában állt... S jóllehet, akkor már nem hátrálhattam meg (elvakított a nő szépsége), még most, húsz év múltán is kínzó érzéssel gondolok e jelenetre, újból és újból szemrehányást teszek magamnak... Tőzsér Árpád fordítása
