Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)
Václav Havel vánulás hasznos voltának a megkérdőjelezése - amiként az sem foszt meg a jogtól, hogy elgondolkodjam a politika lehetséges strukturális változásainak következményein, hogy hangsúlyozom: a politikának a hús-vér ember felé kell fordulnia. Ellenkezőleg: aki a-t mond, mondjon b-t is. Ennek ellenére ezúttal nem vállalkozom többre, mint néhány nagyon általános megjegyzésre. Az „egzisztenciális forradalom“ perspektívája - következményeit tekintve -elsősorban a társadalom erkölcsi megújulásá-nak a perspektívája; vagyis nem más, mint az ember autentikus viszonyának a felújítása ahhoz, amit „emberi rendnek“ neveztem (s amit nem helyettesíthet semmiféle politikai rend). A lét új tapasztalata: annak a megújult tudata, hogy az ember is a világmindenség része; az ismét vállalt „magasabb rendű felelősség“; az újra meglelt bensőséges viszony a másik emberhez és az emberi közösséghez - nyilvánvalóan ez az óhajtott követendő cél. És e cél politikai kihatásai? Leginkább talán olyan struktúrák koncepciójában mutatkozhatnának meg, amelyeket az ilyen vagy olyan politikai kapcsolatok és biztosítékok formulációja helyett inkább azok új „szelleme“ hív majd életre, azaz elsősorban emberi tartalmukban. Tehát olyan értékek rehabilitálásáról van szó, mint a bizalom, nyíltság, felelősségérzet, szolidaritás, szeretet. Az olyan struktúrákban hiszek, amelyek nem a hatalomgyakorlás „technikai“ részét tartják fontosnak, hanem annak értelmét; az olyan struktúrákban, amelyeket inkább valamely közösségek értelmes voltának együtt megélt érzése tart össze, mint a közösen megosztott „kifelé“ irányuló ambíciók. Nyitott, dinamikus és kis struktúrák lehetnek ezek, és ilyeneknek is kell lenniük; bizonyos határon túl az olyan „emberi kötések“, mint a személyes bizalom és a személyes felelősségérzet, már nem működhetnek (amint arra Goldsmith is rámutat). Legyenek olyan struktúrák, amelyek lényegükből fakadóan nem korlátozzák más struktúrák keletkezését; a hatalom bárminemű halmozásától (mint az „önmozgás“ megnyilvánulásainak egyikétől) eleve el kellene határolódniuk. Olyan struktúrák, amelyek nem szervek vagy intézmények, hanem közösségek. Semmiképpen sem jöhetnek létre olyan struktúrák, amelyek tekintélyüket a régen tartalmát vesztett hagyományra alapozzák (mint hagyományos tömegpártok), hanem a közéletben játszott konkrét szerepükre. A formalizmusba merevedett szervezetek statikus együttélésénél jobbak az ad hoc keletkezett szervezetek, amelyeket áthat a konkrét célért való lelkesedés, és annak elérésével megszűnnek. A vezetők tekintélyének ismert és elfogadott személyiségekből kellene erednie, és semmiképpen sem a nomenklatúrában elfoglalt pozíciójukból; széles körű személyes bizalommal kellene bírniuk és e bizalmon alapuló széles hatáskörrel is; nyilván csakis ez irányba vezethet az út a hagyományos demokratikus szervezetek klasszikus tehetetlenségétől, amelyek, úgy tűnik fel, sokszor inkább a kölcsönös bizalmatlanságon, mint a bizalmon alapulnak, s inkább a kollektív felelőtlenségen, mint a felelősségérzeten; egyedül így - a közösség minden tagjának teljes egzisztenciális felelősségével - lehet tartósan gátat vetni a „lopakodó önkénynek“. Ezeknek a struktúráknak természetesen „alulról“ kellene szerveződniük, az autentikus társadalmi „önszerveződés“ eredményeként, az e struktúrákat létrehozó valós igényekkel folytatott éltető dialógus
