Irodalmi Szemle, 1991
1991/4 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (IV. rész)
A kiszolgáltatottak hatalma nak kellene őket életben tartania, s ezeknek az igényeknek a megszűntével nekik maguknak is el kellene enyészniük. Belső felépítésük alapelveinek rendkívül változatosaknak és kívülről csak minimális mértékben szabályozottaknak kellene lenniük; az „önépítkezéseknek“ pedig sohasem pusztán a norma kellene hogy legyen a döntő kritériuma, hanem ennek az „önépítkezésnek“ az aktuális értelme. Az ilyen dinamikusan létrejövő és elenyésző, sokrétű és változatos együttműködésen alapuló - ám mindenekelőtt időszerű értelmükből táplálkozó és emberi kapcsolatok összetartotta - szervezeteken kellene felépülnie a politikai életnek- de a gazdasági életnek is: ez utóbbit illetően az önkormányzati elvre szavazok, amely alighanem egyedül nyújthatja azt, amiről a szocializmus valamennyi teoretikusa álmodott, azaz a dolgozók igazi (tehát nem formális) részvételét a gazdasági döntésekben és a közös munka eredményeiért érzett igazi felelősséget. Az ellenőrzés és fegyelem elvét a spontán emberi önkontrollnak és önfegyelemnek kellene kiszorítania. Az „egzisztenciális forradalom“ fölépítésbeli konzekvenciáinak ilyetén elképzelése - amint az talán ebből a vázlatos ismertetésből is kiviláglik - erősen túllépi annak a klasszikus parlamentáris demokráciának a kereteit, ahogy az a fejlett nyugati államokban állandósult, s ahogy ott mindig újra meg újra csődöt mond. Ha e fejtegetés céljából bevezettem a „poszttotalitárius rendszer“ fogalmát, talán az imént vázolt elképzelést - csakis itt és most - nevezhetem a „posztdemokrati- kus" rendszer perspektívájának. Kétségtelenül bővebben is kifejthetném ezt az elképzelést, ám úgy vélem, ez enyhén szólva balga vállalkozás lenne, mivel ezt az egész kezdeményezést lassan, de biztosan elidegenítené önmagától: hiszen a „posztdemokrácia“ lényege, hogy csak törvényes alap nélkül, „via facti“ fejlődhet ki, folyamatosan, az életből, az élet légköréből és új „szelleméből“ (még ha természetesen a politikai reflexió részvételével is - persze csakis ha az az életnek csupán kísérőjelensége, és nem irányítója). Ám ha ennek az új „szellemnek“ a strukturális kifejeződését megkísérelnénk konkretizálni, anélkül, hogy ez a „szellem“ itt lenne, és már ismernénk konkrét arculatát, alighanem elébe mennénk az eseményeknek. XXII Az egész előző fejezetet bizonyára megtartottam volna magamnak magános tűnődéseim témájaként, ha nem fogna el minduntalan egy érzés, amely meglehetősen fellengzősnek hathatna, s amelyet ezért inkább csak kérdések formájában mondok ki: Némely elemét tekintve nem emlékeztet-e vajon a „posztdemokratikus“ struktúra látomása a „disszidens“ csoportok vagy néhány független polgári kezdeményezés struktúrájára, amint az a környezetemből jól ismert? Nem alakul-e ki talán ezekben a kis közösségekben - melyeket ezernyi közösen megosztott gyötrelem fűz össze - a fent említett különös, „emberileg tartalmas“ politikai kapcsolatoknak és kötődéseknek némelyike? Vajon ezeket a közösségeket (s valóban inkább közösségekről, semmint szervezetekről van szó) - amelyek a látványos és közvetlen sikerre való legkisebb esély nélkül, ezért elsősorban munkájuk mélyebb értelmének közös tudata által éltetve tevékenykednek -, vajon ezeket
