Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Tőzsér Árpád: Az Isten könyvtárosa (tanulmány)
Az Isten könyvtárosa talán csak Paul Celan költészetéhez hasonlítható) költészete tehát alapvetően ontologikus jellegű, de azért ontológiájának (metafizikájának) hegeli jellegét is hangsúlyoznom kell, mert verseinek - a „látszólag teljesen értelmetlen és képtelen kapcsolatoknak olyan képzetek és fogalmak között, amelyek mintha érzéki felfogóképességünkön és logikánkon túl valahol mégis találkoznának... “ (A. M. Pisa, 1937) - nem sok közük van ahhoz a középkori és újkori teleologikus metafizikához, amelyben a mozgást rejtett isteni célok irányítják. Holan metafizikája tulajdonképpen dialektika, amelynek segítségével a sötétségben csáklyázó költő- mint Paul Klee Szindbádja a cápákkal - a lélek szörnyeivel vív. Amint már említettem, Holan egyik legjelentősebb - és legterjedelmesebb versének Éjszaka Hamlettel a címe. A költő csaknem másfél ezer soron keresztül faggatja Hamletet, teszi föl neki a legkülönbözőbb kérdéseket, életet, halált, történelmet, irodalmat, filozófiát illetően, de Hamlet - akárcsak a Shakespeare-drá- mában-nem hajlandó dialógusra, illetve tulajdonképpen válaszai is monológok, ha úgy tetszik: mellébeszélés. Mindig okos dolgokat mond, de sohasem a föltett kérdésre felel, nem viszi tovább a „cselekményt“, egy helyben topog. Csak a vers legvégén elhangzó kérdésre válaszol egyenesen, de akkor valahogyan úgy, hogy válaszában szinte minden elhangzott kérdésre ott a felelet. S szóltam én: Ha kívánja, egy óvatlan mozdulattal leengedem a redőnyt, de bele a térbe... S szólt ő: , Akármit, csak a természet villanásában látható embert ne! Az ember megtalálta színpadát, s ez engem nem érdekel... Ha a záró két mondat logikai kiegészítését elvégezzük (ami Holan esetében gyakran szükséges), a következő jelentéskomplexumot kapjuk: „Tégy bármit, csak a természet villanásában látható embert nem akarom látni! Az ember megtalálta a színpadát, s ez engem nem érdekel...“ Azaz Hamletet nem a láthatón, nem a szinte színpaddá vált ember érdekli, hanem ami a színpad mögött van, ami az ember színpadlétéből - halálos komolysággal - következik, vagy amit ez a színpadiét fölfed. A holani Hamletet olvasva kezdettől fogva nyilvánvaló számunkra, hogy ez a Hamlet maga Holan, hogy azokat a bizonyos kérdéseket a költőnek teszi föl valaki, s ő egy egész művön, sőt egy egész életművön keresztül „mellébeszél“, monologizál, pontosabban: úgy tűnik, mintha nem a föltett kérdésekre felelne, pedig csak az történik, hogy olyan válaszokat ad, amelyeket egyáltalán nem várunk, mert ezek a válaszok nem a logika szabályai szerint következnek az előzményekből, hanem a létezés kiszámíthatatlan kombinatorikája szerint. Holan eljátszatja a verssel - mint Hamlet a színészeivel - Az egérfogót, s mikor Claudius valóságosan találva érzi magát és feldúltan távozik a nézőtérről, olyan titkok, ismeretlen mélységek valóságos létét érezzük meg, amelyről addig sejtelmünk sem volt. A „képzetek és fogalmak... érzéki felfogóképességünkön túl valahol... találkoznak“.
