Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Tőzsér Árpád: Az Isten könyvtárosa (tanulmány)
Tőzsér Árpád De hol? Más szóval: a holani szereposztásban ki a Claudius, ki a Hamlet és ki a meggyilkolt öreg király? Nem tudjuk, csak azt érezzük, hogy Holan színpada kozmikus méretű, a földrajzi és történelmi távlatok itt valóban shakespeare-iek, s ezek között a távlatok között az ember valamiféle kioperált agyú szerencsétlen szörnyetegként bolyong. S külön tragédiája, hogy bolyongása közben egyre ezzel a tőle teljesen elidegenedett, társadalom, erkölcs, törvény formájában „tárgyiasult“ agyával találja magát szemben, s nem elég, hogy pőre létével küzd (amely „pusztán légzés és szomjúság és éhség és párzás és betegésg és kín.hanem pillanatonként meg kell küzdenie ezzel a furcsa szörny-aggyal is. Vladimír Holan költészete kegyetlen olvasmány, s elsősorban azért az, mert költőnk ismeri az ember minden nyomorúságát, amelyet az emberiség emlékezete: a történelem, a filozófiák, a művészetek, az irodalom a könyvtárak rögzítettek, sőt verseiben mindezt életté képes élni, de a kozmikus emlékezetből nem veszi át azt a mozzanatot, amely ezt a nyomorúságot eddig talán segített az embernek átvészelni: az Isten, a megváltás, a kivételes, erős akaratú egyéniség mozzanatát Holan világképében hiába keressük. S itt, ezen a ponton tér el Holan a shakespeare-i modelltől, s ezen a ponton új kulcsot, új nevet kell keresnünk a holani életmű nyitásához. Márai írja valamelyik Naplójában: „Amikor (Nietzsche) kimondta, hogy a görög tragédia hőse »azért hős, mert a győzelem reménye nélkül harcol« - kimondott egy szót, amelynek olyan felszabadító ereje (vagy pusztító hatása) van, mint a nukleáris energiának. “ - Az nem is olyan biztos, hogy a Márai által megfogalmazott tragikus optimizmust a görögök találták föl, de az biztos, hogy Nietzsche mondta ki először „Isten... meghalt: minden Isten meghalt.“ Még a legelkeseredettebb Aiszkhülosz-hős is fohászkodhatott valamelyik görög istenhez (akár egy másik istenség ellenében is), de Nietzsche után az ember teljesen magára maradt. - S ez az isten és megváltás nélküli ember a „hőse“ a holani drámának. E lírai hős világának egyetemessége, eget, földet befogó mozgalmassága Shakespeare- é, de amennyiben ez a hős nem ismeri sem az én, az egyéniség győzelmét, sem a „nagyszerű halált“, csak a létért való küzdelem sötét kínjait, annyiban nietzschei fogantatású. S végső soron ez az emberi „lényeg“ az életnek ez a szomorú, kiábrándító tartalma lepleződik le a holani drámában. Ehhez a leleplezéshez van szüksége a költőnek arra a kegyetlen színházra, azokra a „deszkákra“, amelyek ezúttal valóban a világot jelentik, s amelynek nézőteréről - Claudiusszal együtt - találva, feldúltan, vérig sértve mi magunk is távozunk. Hogy aztán néhány lépés után megálljunk és eltöprengjünk: miért csábít bennünket vajon a színház, amelyben minket, nézőket gyilkosoknak neveznek? S itt (immár másodszor) megint Nietzsche siet segítségünkre. Ő mondja u- gyanis (A tragédia születése a zene szelleméből c. művében), hogy „a létezés és az élet csak mint esztétikai jelenség, mint művészi szemlélet és ábrázolás tárgya igazolható“, s ez teljesen összecseng az Éjszaka Hamlettel befejező sorával: „A vers azonban ajándék!“, s összecseng a Holan-költészet nagy paradoxonával: ezt a lírát kegyetlensége ellenére is szépnek érezzük. Mint az életet. És rejtélyes
