Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Kende Péter: Szakítani a nemzetállamisaggal(esszé)
Szakítani a nemzetállamisággal tusok származzanak belőle. Megjegyzendő végül, hogy „nemzetnek“ és „népnek“ ez a szétválasztása nem csupán Kelet-Eurőpát érintő recept: az egységes nemzetállam modelljét Nyugat-Európában is mindinkább egyfajta, a regionális és etnikai különbözőségeket figyelembe vevő „nemzetközösségi“ szemlélet váltja föl. Néhány ellenvetés Tisztában vagyok azzal, hogy a fenti tézisek érzelmi ellenállást fognak kiváltani mindazokban, akik a „nemzet“-nek nevezett politikai közösséget csak nyelvikulturális tartalommal megtöltve tartják élhetőnek és valóságosnak. Ez az ellenállás nagyon is érthető, hiszen a természetes közösség közelebb áll a szívhez, mint a mesterséges, márpedig a fenti értelemben vett „nemzetközösség“ mesterséges konstrukció. De hadd hívjam fel a figyelmet azokra a veszélyekre, amelyeket a politikai közösség és a nyelvi közösség összemosása rejteget. Ha Kelet-Közép- Európa népei továbbra is megmaradnak annál a természetes képzetüknél, hogy a politikai állam az egynyelvűek közössége, akkor föl kell készülniük arra, hogy a másnyelvűek sorsa végső soron csak az asszimilálódás vagy a kitelepülés lehet, hiszen „kilógnak“ a „természetes“ (többségi) közösségből. Az itt kifejtett „nemzetközösségi“ koncepció a másság jogának a védelme. Ez a megfontolás azonban - amely alapvető - nem fedheti el, hogy a javasolt koncepciónak igenis vannak nehézségei. Az első és legnagyobb nehézség a kelet-európai államhatárok mesterséges és esetleges jellegével függ össze. Ahhoz, hogy élhető legyen, a politikai közösség földrajzi kiterjedése nem lehet akármilyen. Összetartozás-tudat - fellengzősen szólva: „sorsközösség“ - csak olyan területi képződmény lakosai között alakulhat ki, amelyet ez utóbbiak eleve sajátjuknak (hazának) tekintenek: vagy azért, mert régtől fogva létezik, vagy más történeti okokból. Kelet-Közép-Euró- pa egyik legérzékenyebb politikai problémája, hogy területi fejlődése soha nem jutott konszenzuális nyugvópontra; ezért - a határterületeken - az összetartozási érzés bizonytalan. A területi sorsközösséget megelőzi, illetve kiszorítja az etnikai közösségtudat. Szilárd területi összetartozás híján persze bajos a politikai nemzetet másképp mint etnikailag összekovácsolni. S nehéz elkerülni, hogy újból és újból ne virágozzanak ki a történeti ihletésű vagy képzeletbeli „hátha mégis úgy lehetne“ államközösségek... Erre az ellenvetésre nincs mit válaszolni, legfeljebb azt lehet ellene felhozni, hogy a jelenlegi európai államhatárok jogosságát kétségbevonni - akár etnikai, akár történeti alapon -: szélmalomharc. Ez a reálpolitikai argumentum azonban, sajnos, nem szünteti meg'azt a lelki gátoltságot, amiről itt szó van, s amely a kelet-közép-európai népek harmonikus együttélésének valószínűleg a legkeményebb gátja. Egy második nehézség az „államnyelvvel" kapcsolatos, s időszerűvé azok a viták teszik, amelyek e kérdés körül például Szlovákiában és Romániában kirobbantak. Az egységes és oszthatatlan államnyelv hivatkozási országa egyébként Franciaország, pontosabban az a jakobinus elv, amely a népet és a nemzeti kultúrát csak egynek és oszthatatlannak tudja elképzelni. De igaz-e, hogy politikai
