Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Kende Péter: Szakítani a nemzetállamisaggal(esszé)
Kende Péter nemzet csak nyelvközösségben létezhet? Az ellenpéldák szaporodnak, s a - maga nemében egyedülálló - helvét köztársaságon kívül a többnyelvű államiságra ma már olyan modernebb, megegyezéses (tehát mesterséges) fejlemények is felhozhatók, mint a federalizált Belgium, a regionalizált Spanyolország, a svéd kisebbséget respektáló Finnország, a kétnyelvű Kanada, és a hivatalosan ugyanerre tartó USA. A két- vagy többnyelvű állam működése nem problémamentes, de technikailag kivihető és politikailag is, feltéve, hogy a kisebbségi nyelv nem elszakadási tendenciák hordozója. Ez a nehézség tehát a határok problémájához és egy olyan hallgatólagos ellenvetéshez vezet vissza, amely az etnikai nacionalizmus alaptéziséből fakad, abból, hogy népnek és nemzetnek egybe kell esnie. E felfogás szerint lehetetlen az erdélyi (vagy a felvidéki, vagy a kárpátaljai, vagy a délvidéki) magyarokat kirekesz- teni a magyar nemzetből, mint ahogy a horvátországi szerbek is a szerb „nemzethez“ tartoznak stb. Az itt előterjesztett tézisek ezzel szemben arra épülnek, hogy népnek és nemzetnek nem feltétlenül kell egybeesnie. Magától értetődik, hogy a népből senkit sem lehet kizárni, vagyis hogy például a szabadkai magyar, ha magyarnak érzi magát, akkor magyar. Ehhez még az sem kell, hogy a nép- számlálás „nemzetiségi“ kérdésére ebben az értelemben válaszoljon. Ez a „lelki magyarság“ azonban nem jelenti azt, hogy nincs köze a Vaj daság dolgaihoz, hogy mint polgárnak, munkavállalónak, újságolvasónak csak a határon túli dolgokon jár az esze, vagy hogy politikai képviselőjének a budapesti miniszterelnököt tekinti... Ezzel nem akarom kétségbevonni, hogy szép számban vannak kisebbségi magyarok, akik lelkileg a magyar nemzethez (nemcsak a néphez) sorolják magukat. Ennek ellenére fenntartom, hogy ez a két dolog szétválasztható és sokak fejében valószínűleg szét is válik. Hadd jegyezzem meg, hogy a nyugati nemzetek gyakorlatában megszokott képlet az, hogy a nyelvi határ eltér az államhatártól. Hogy csak a francia példánál maradjunk: Belgiumban több mint négymillió, Svájcban másfél millió francia ajkú - azaz népiségű - egyed található. De ebből jelenleg senki sem vohja le azt a következtetést, hogy a vonatkozó területeket Franciaországhoz kellene csatolni. S ami lényegesebb: sem a belgiumi vallonok, sem a délnyugat-svájci franciák nem tekintik magukat a „francia nemzet“ tagjainak. Az előbbi ellenvetés egy árnyaltabb megfogalmazása volna a nemzeti önbesorolás és az állami lojalitás közti különbségtétel. Ez így hangzanék: „A területi hovatartozás ténykérdés. A szabadkai magyar számára tehát adva van, hogy ő a vajdasági (vagy a szerbiai, vagy a jugoszláviai) politikai közösséghez tartozik, s állampolgári érdeklődését, sőt érdekeit ez határozza meg. Senki sem várhatja tőle, hogy ne legyen lojális az életét igazgató államhoz. Ettől azonban még szent joga marad nemzetileg magyarnak vallani magát, hiszen csak az államhűség politikai elhatározás kérdése, a nemzeti önbesorolás spontán lelki aktus.“ Én az ellenvetés lényegével egyetértek, amennyiben magam is úgy gondolom, hogy senkit sem szabad lelkileg megerőszakolni, például megakadályozni abban, hogy Romániában magyarnak, Szlovéniában szerbnek, Moldvában ukránnak tekintse magát. De pontosan erre szolgál a népiség és a nyelviség elismerése. Csak arról kellene leszokni, hogy a népiséget mindjárt „nemzeti illetőségnek“ nevezzük, ill. azzal azonosítsuk.
