Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Kende Péter: Szakítani a nemzetállamisaggal(esszé)
Szakítani a nemzetállamisággal a tömeges elűzések, az etnikailag igazolni próbált határvisszaállítások, ill. anne- xiók éve volt. Természetesen messzebbre is visszamehetnénk, hiszen a modern államiságra vágyó nemzetek rivalizálása Európának ebben a térségében a múlt század közepén kezdődött; ettől lett a Balkán „puskaporos hordó“, s Trianon végső soron úgy is elemezhető, mint az integrális magyar nemzetállam fenntartásának (helyreállításának) megsemmisítő veresége. Ezt a kudarcos történetet 1947 óta elfedte, sőt egy idő után el is feledtette apax sovietica másképp nyomorúságos tapasztalata. Az ún. „lenini nemzetiségi politikából“ nem lehet tanulságokat leszűrni, minthogy ez a politika - éppúgy, mint a kommunista nemzetfelettiség - igazában soha nem került alkalmazásra. A szovjet birodalmi térségben bevezetett kormányzat nem volt internacionalista, de nemzetállami sem volt (pedig ezt mímelte), s talán éppen ezzel, vagyis a meghirdetett elvek és a gyakorlat között kialakult feszültséggel magyarázható, hogy Kelet-Közép-Európa nemzetei 1990-ben ott folytatják, ahol az 1945 utáni átrendezés a helyzetet befagyasztotta. S ebben a fél-amnéziás állapotban úgy tesznek, mintha a bajok csak 1945 után kezdődtek volna, vagyis mintha a boldoguláshoz elég volna visszatérnünk az azt megelőző állapothoz. A szovjet rendszer összeomlása után mi sem természetesebb, mint a „nemzettel“ kapcsolatos érzelmek fellobbanása. A nemzet-kultusz nemcsak reakció az elmúlt évtizedek megalázásaira, vagy hamisításaira, hanem - sokak számára- egyetlen biztos fogódzópont a kommunizmus által maga után hagyott érték-űr- ben. Magyarnak, szerbnek, litvánnak lenni tartalmasabb, mint talmi értékekkel közösséget vállalni. Ez azonban nem feledtetheti, hogy a nemzetállamnak Kelet- Közép-Európában nemcsak sikertörténete nincsen, de használható hagyománya is alig. Saját házunk táján maradva, vegyük például szemügyre a legkézenfekvőbb, a leghálásabb hivatkozást: a liberális reformnemzedéket. Ez a nagyszerű nemzedék, amely Széchenyit, Kossuthot és Eötvös Józsefet adta, végül is nem tudott megbirkózni az integrális Magyarország nemzetiségi problémáival, nem tudott a románokkal, szerbekkel stb. való együttélésre olyan megoldást találni, amely amazok nemzeti igényeit és a történeti Magyarország integritását egyidejűleg kielégítette volna, s voltaképpen máig is ennek a non possumusnak a büntetőkamatait fizetjük. S itt nemcsak magyar problémáról van szó. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a kelet-közép-európai térségben egyetlen nemzet sincsen, amelynek „nemzetállami" múltja zsákutcás előzményektől mentes volna, s ennélfogva példás hagyományként szolgálhatna a jelennek. A kérdés fölvetése azért időszerű, sőt sürgető, mert a térség főhatalmának meggyengülésével hosszú idő óta először sok minden lehetségessé vált. Ez a „sok minden“ a legkülönfélébb látenciákkal terhes, köztük olyan nyugtalanítókkal is, mint amelyek a romániai magyar kisebbség helyzetével kapcsolatban jelentkeznek. Miközben a térség a maga egészében talán még soha nem volt olyan elesett és kiszolgáltatott, mint ma (a gazdasági-technikai szintkülönbség a nyugati világgal szemben nagyobb, mint valaha), elvileg térségünk minden egyes országa szu- verénebb, azaz szabadabban rendelkezik jelenéről és jövőjéről, mint 1938 óta bármikor. Szuverenitásukat legfeljebb az új európai biztonsági rendszer korlátozza: ennek pontos keretei azonban még nem alakultak ki. A térség nemzetei (államai) előtt tehát, időtlen idők óta először, a bel- és külpolitika alakítása nem
