Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Ivanka Hergold: Az éneklő diófa (elbeszélés)

Ivanka Hergold legyen, már csak a gyerekek miatt is, mondta magában, ami engem illet, egy öreggel több vagy kevesebb a háznál... de a gyerekek... valamit csak kéne tenni.- Nektek kettőtöknek meg - intette a fiúkat - semmi bámulnivalótok odafönt, megértettétek, az ott fönt a mumus, nem madár, és el ne járjon a szátok mások előtt, hogy hol az apátok! » Nagyanyánk akkor még életerős, gömbölyded, szemrevaló asszony volt, na­gyon bántotta a dolog. Mihaszna frátere! És épp velem történik ilyen! Miért ép­pen velem? Hiszen gyere csak le, te csirkefogó, majd megmutatom én neked! De hát ha egyszer nem jön! Álmatlanul hánykolódott az ágyában, fölverte a bé­reseket az istállóban, a cselédlányt a padláson, cukkolta a kutyákat, ugassák föl a diófán szendergő nagyapát... Miért? Miért? Rohadt disznó, szidta dühösen, mert hogy nem férhetett hozzá, ó, te vadbarom, rágcsálta elkeseredetten a haj­fonatát... És meggyújtott minden gyertyát, minden petróleumlámpát a házban, majdcsak meglátja az a bitang, ahogy le-föl járkál egy szál fehér rékliben a szo­bájában, a ház előtt, a diófa alatt... Nagyapa azonban rá se hederített... Munka persze akadt bőven, s nagyanyánk dolgozott is a szolgákkal, a gyere­kekkel együtt. És mindenük megvolt a házban, több is, mint amennyi kellett: egyre több és több gyümölcs rohadt meg szüntelenül, a birkák sántikálva várták be a telet, és nem volt aki megegye a temérdek mézet, amit a méhek hordtak össze egy odvas fába. Nem, nem adta fel mindjárt, azt nem lehet mondani... Előbb megpróbálta szépszerivel: odakészített egy kis rétest a fa alá, egy kis mézet, némi meleg gyap- júholmit télire, édeskörtét, sonkát, kolbászt... A zsémbelést is abbahagyta.- Nesze, vedd csak el, aztán gyere szépen haza, ne vacakolj már! Nagyapánk azonban nem kért nagyanyó jótéteményeiből, egy fia adományt el nem fogadott. Aztán egy hétig el nem mozdult a diófa alól és egyre hajtogatta:- Gyere már le, no! Hogy éljek így egyszál magamban, épkézláb férj mellett? És a két gyerekkel nem gondolsz, te istentelen? Nagyapa azonban szemlátomást nem gondolt senkivel, csak harmonikázott, ha éppen nem aludt vagy énekelt. Egy napon magához szólította nagyanyánk a szolgákat:- Gyertek csak, üljetek le, vegyetek kenyeret meg ami jó falat van az asztalon- kínálgatta őket szívélyesen. A béresek meg a cselédlány ettek-ittak derekasan. Nagyanyánk meg tett-vett a konyhában, ne lássák, milyen nehezére esik az egész.- Idefigyeljetek, emberek - szólalt meg aztán mégis -, van-e olyan közietek, aki ne akarna meggazdagodni? Ugye nincs! Nahát, én ezt az egész hegyet odaa­dom annak, aki lehozza az uramat a diófáról, élve, persze, tudjátok, milyen a fa­lu nyelve, fiatal vagyok még, itt az ember helye mellettem, ha másért nem, ma­dárijesztőnek, nem igaz? Élve, épkézláb lehozzátok nekem és gazdaggá teszlek benneteket! A béresekben meg a cselédlányban megpezsdült a tettvágy. Hiába, no, egy hegy az nem akármi! Sokáig tanakodtak, az egyik ezzel hozakodott elő, a másik azzal, végül oda lyukadtak ki, hogy nem volna rossz próbát tenni valami helyre

Next

/
Oldalképek
Tartalom