Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Ivanka Hergold: Az éneklő diófa (elbeszélés)
Az éneklő diófa fehérnéppel... jó, rendben van, a nacsasszony igazán gyönyörű, és kívánatos is, persze, de ki tudja, hátha az öregnek megváltozott a gusztusa, mióta odafönn tanyázik a diófán... Mindenesetre nem árt megpróbálni... nem igaz? A béresek meg a cselédlány akkora tüzet raktak, hogy csak no! Fogadtak egy botcsinálta zenészt, az húzta a talp alá valót, volt ott malac- meg báránysütés, eszem-iszom, nótaszó... Nagyapa oda se bajszolt.- No, nacsasszony - mondták akkor nagyanyánknak -, mennyék be most kegyelmed a házba, mi pedig megtesszük, amit tehetünk. Nagyanyánk alaposan kicsípte magát az estére, így hát szomorúan vonult be a házba, és sírva nézte az ablakból, mire mennek a béresek meg a cselédlány a nagy furfangjukkal. Akkor a legszebb lánynak le kellett vetkőznie. Meztelenül ugrándozott a tűz körül, de a nagyapánk pillantásra sem méltatta. Szótlanul ücsörgött fent a fán és el-elszundított időnként. Nagyanyánk dúlt-fúlt mérgében, le-föl viharzott a házban, a pincében, belekötött az élő fába is, nem csoda, hogy egy idő után sorra elhagyta minden bérese és szolgálója. Időközben a gyerekek is fölcseperedtek valamelyest.- Ide figyeljetek - mondta nekik nagyanyó egy este, míg a kályha körül üldögéltek -, látjátok magatok is, hogy nem boldogulok egyedül. Nincs más hátra, nektek kettőtöknek kéne lecsalogatnotok apátokat, az ő kölykei volnátok tán, ha jól tudom... Mindenki itthagyott, a szomszédok kinevetnek bennünket, hogy a ház ura a diófán lakozik, apátlan árva lesz mindkettőtökből, ha ki nem találtok valamit... - Felsóhajtott... - Mintha kezdene már egészen madárformájúvá válni, nem vettétek észre? Levegőn él meg dión az ördögfajzata... Ti meg, ha egy sast, karvalyt vagy kányát le tudtok ütni a fáról, mért ne tudnátok őt is? A ti apátok, nem? Megölni azért nem kell, azt azért nem, vigyázzatok, hogy annyira amennyire, de azért épségben maradjon!- Vigyázunk, écsanyám, vigyázunk - ígérték meg a fiúk, aztán napokon, éjszakákon át tanakodtak erőst, hogy kéne lecsalni az apjukat a diófáról. A két fiú kiment a diófa alá. Előbb komoly szóval próbálkoztak:- Écsapám - mondták -, nem látja kend, hogy kezd nevetségessé lenni, gyűj- jék már le az ég szerelmére! Odafentről semmi válasz.- Gyűjjék már le - kérlelték sírva, merthogy gyerekek voltak még. Fent most megszólalt a harmonika.- Écsapám - bömbölték immáron - gyűjjék le, mert ha nem, mi ketten megöljük kendet! - És bömböltek tovább, és taknyukat a nadrágjukba törölték. Megint semmi.- Tényleg megölünk! - mondták és igyekeztek szörnyű ijesztőknek hatni, hisz tudvalevő, hogy egy apát nem lehet csak úgy megölni.- Écsanyánk elmegy a háztól, a szomszédok meg csúfot űznek belőlünk, hogy
