Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Mórocz Mária: Az Utazó (kispróza)
Az Utazó jükhöz, házukhoz kötött a véletlen. Igen, tudom mire gondol. A véletlent azonban úgyis mindenki a maga módján értelmezi. Pillanatokra ott vagyok velük, mindenfajta tolakodás nélkül. Aztán továbbmegyek. Azt hihetné, hogy nem történt semmi, s én meghagyom ebben a hitében. Megérkeztem abba a Városba, amelybe. Ahonnan éppúgy továbbmehetek, mint máshonnan, vagy letelepedhetek, s élhetek úgy, ahogyan annak idején éltem a Toronyházban. A város sötét utcái emlékeztetnek arra a falura, amelyben nemrég bolyongtam. Már szürkületben sötét és rideg volt minden zuga. Barátságtalan minden mozdulat és pillantás. A kérlelhetetlenség. Már nem tudnak úgy élni, ahogy eddig éltek. Felélték azt a létformát. A külsőségek még tartották bennük a hitet. Már azt is tudják, hogy nem húzzák sokáig. Azt is tudják, hogy nincs hozzá erejük, hogy újra kezdjék. Eljátszottam a gondolattal, hogy köztük maradok, ám egy reggel a roggyant váróterem egyetlen padján leltem magam, és akkor éreztem, hogy ez csak egy lélegzetvételnyi szünet az újabb taszításokhoz. Tolatás. Teherszállító vagonok. Kora reggel kijózanító napfénnyel. Rideg és mértéktartó. Az árnyékok hosszúak, ám szigoruk nem az elnyúltságból adódik, hanem mert tudják a határt. Mindez lenyűgözött, s meg kell vallani, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Úgy tűnt akkor, hogy nem állok fel onnan, s azért nem mondhatom, hogy többé, mert idő se volt már, fogalom se, hogy felöleljen bennem valamit. („Száll az idő, itthagy engem“) Uram, higgye el, köze volt ennek a percnek a szabadsághoz, melyre annak idején áhítoztam, pontosabban csak sejtettem. Barbár módon fogom elmondani, hogy mindezt Ön is megértse: egy pillanatra kiléptem a saját időmből. Mégis úgy döntöttem, végigjátszom ezt a játszmát. A vonaton már más dolgokra figyeltem, hiszen jöttek a házak, melyeket a másik oldalról már láttam, emberek, akikkel találkoztam akkor, és akik egészen másnak tűntek innen. Az elszántságukat láttam. Szerettem őket. A varjak káro- gása kísért ki a faluból. A város. Erről nem sokat tudnék mesélni, talán azért, mert számomra a legfontosabb városba érkeztem. Nem lepett meg, hogy szürke a kémények füstjétől, akár a legtöbb város, amelyben jártam, hogy az utcái kuszák és rendezetlenek. Tudtam, hogy megérkeztem. Az állomástól nem messze volt a szeméttelep. Guberálók ácsorogtak egy aprócska tűz mellett. Köszönésemet nem fogadták, tán nem is értik a nyelvemet, ám szó nélkül engedtek maguk közé, hogy megmelegedjek. Később találtam egy zöldségesládát, amelyet rongyokkal takartam le, arra ültem. Térdemen a papír, és írom mindezt, s ha megengedi, még előbbre is mennék az időben. A város ismeretlenül is csábított. Sikátorai az én lábam nyomára éheztek, az utcák magukba szívtak, és el kell mondanom, hogy az utcalányokra gondoltam. Olcsó kis nőkre lila ruhában és vörös hajjal. Odaképzeltem őket abba az utcába, hogy halljam, amint kacarásznak, s egy pillanatra érezhessem az illatukat, túl a parfümön, illatszereken és púderen a meleg, gőzölgő test illatába temetve arcom. Ezekre gondoltam, amikor az utca köveit koptattam. Tudni fogom- annál az ablaknál, mely mögött épp akkor hunyt ki a fény, amikor bepillanthattam volna a finom csipkén keresztül -, hogy már elég közel vagyok ahhoz a hely
