Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Mórocz Mária: Az Utazó (kispróza)
MÓROCZ MÁRIA AZ UTAZÓ Ha kérdeznének, se tudnám megmondani, hogy mióta utazom. Végső soron arra se tudnék válaszolni, hogy miért. Az, hogy szeretem a vonatok zakatoló odaadását, nyilván nem ok. Az idő elvárja tőlem, hogy az összefüggésekre figyeljek. Másképp, mint eddig. Először az ünnepek kezdtek fájni. Mindazok, akik körülöttem éltek, és mindazok, akiket valaha is ismertem, ünneptől ünnepig mérték és élték az időt. Mindig tudták, hogy valami áll előttük, valami vár rájuk. Készülődtek. Jómagam is. Örömmel és izgatottsággal, szeretve azt, hogy az összejövetelek minden apró részletét meg kell szervezni. így hát terveztem. Mióta utazom - tudom, most Ön erre rögtön felkurjant örömében és gunyorosan megjegyzi: lám, ez is csak a pótcselekvésig jutott -, nem kell várnom az ünnepeket. Egy más körforgásba léptem be, amelynek szintén vannak törvényszerűségei és korlátokat is szab, ám nagyobb szabadságot biztosít számomra; végre zavartalanul élem azt az életet, melyben másfajta örömök jutnak osztályrészemül, mint azt a szabadság fogalmának korábbi értelmezése sejtette velem. Ezért értettem meg Önt, amikor az imént elmosolyodott. Önnek egyetlen dolgot lehetne felróni: azt gondolja, fölénye abszolút jogos, s ön jogosult az ítélkezésre. Mondhatná Ön, újfent kacagva, hogy a menetrend elégséges korlát ahhoz, hogy megfontoljam, szabadságról beszélhetek-e egyáltalán... Meg kell Önnel osztanom ama elégedettséget, mely bennem honol, s a felismerést, hogy ezek a részletkérdések - bár tudatosítom súlyukat - régóta nem zavarják békémet. Meg kellett tanulnom úgy élni, hogy ne várjak se ünnepre, se meglepetésekre, izgalmakra. Ezért szálltam fel a vonatra. Mondhatnám azt is, hogy Leselkedő vagyok. Annak idején a szemben álló toronyház kivilágított ablakaival olyan volt, akár egy hangyaboly, melynek felnagyított lakói ott sürgölődnek a kíváncsi szemek előtt. Voltak emberek, akikhez esténként visszajártam és akiket szerettem, és voltak, akiket nem. Néha hiányzott a hangjuk. Örákig néztem őket a kivilágítatlan ablak mögül, amint vacsorájukat költik, járkálnak egyik szobából a másikba, megérintik, megölelik egymást. Nem, nem őket sajnáltam, amikor elhagytam a toronyházat, hanem azt a néhány érintést, mozdulatot, színt, amelynek még leskelődőként sem lehetek részese. Hozzátartozott. Most a vonaton történik mindez. Pontosabban csak hasonló. Egy-egy pillanatra meglesem az embereket, akiket az udvarukhoz, kert
