Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Győry Attila: Nőnap (novella)
Győry Attila hogy törődnek vele. Na várj csak, gondolod. Most mi lesz, vigyorog az apafej, valamit sejt a hülyéje, próbál ráállni, azt nem, azt már nem, nem eszel belőle, gondolod, potyázni nem fogsz. Finom mozdulattal átveted a csaj karját magadon, odanyúlsz, hátulról megbillented a nyakát, ráhajolsz, megy a smár. Lafa- tyolsz a csajban, nem veszel levegőt, mert ha megéreznéd a csatornaszagos pofáját, kiokádnád magad. Az egész úgy néz ki, mintha a csaj akart volna bulizni, igen, hát persze, hiszen izé... ti marhára komáljátok egymást, nem igaz? A csaj csak bámul, keresi az eszét, nem érti, hogy mi van. Rákacsintasz, el van intézve az egész. A hapsi is megérti, nincs potya, nem osztozol, le kell lépnie, köszönsz mindent. Mentek tovább, az ürge marad. Hol van, hol lakik, otthon van a férje, kérded, ki tudja hányadszor; nem, nincs férjem, van egy barátom, de az most ki tudja, hol van, hebregi részegen. Újra csak nézegeted, alig várod, hogy otthon legyetek. Érzed, egy nagy kurafi vagy, egy cinikus korpás állat. Megfogom dugni és kirámolom a ringyót, gondolod teljesen bepörögve, nézed a gyűrűit, a láncot, az órát. Legalább négy lepedő. Úgy kell neki, minek iszik a szajhája, úgysem fog emlékezni, holtbiztos, hogy ablaka lesz, nyugtatgatod magad. Mentek. Botladozik melletted, kezd eleged lenni az egészből, már a kezed is zsibbad. Átmész a másik oldalára, a csaj teljesen beleszédül a manőverbe. Hirtelen leáll, lehúzza a cipőjét, egy-kettő, átvágja a kerítésen, be a bokrok közé. No, mondja a delirium határán, vigyorogva; nekem nyolc, mondod, menjünk - és mentek. Hamarább szálltunk le egy megállóval, nem baj, kérdi sajnálkozva; nem, nem, nyugtatgatod, az agyad meg, érzed, kiugrik, az adrenalin is veszélyesen emelkedik benned; szétrúglak, te szemétláda, gondolod. Na jó, oké minden, mentek tovább. Az utca két oldalán bombázó házak, milliókat érnek, találgatod, melyikben lehet a te partid. Ja, még tovább, jut az eszedbe, csak a következő megállónál kezdődik a buli. A csaj újra lökni kezdi a süketet, micsoda szégyen, micsoda szégyen; kapcsolj ki, mondod neki, mire megnyugszik. A járda szélén autók állnak, néhol borókabokrok zöldellnek az út mentén, kellemes márciusi este van, csend, idill, csak ti nem illetek sehogy sem a képbe. Álljunk meg, álljunk meg, lihegi görcsösen. Mi van, kérded, s nekitámasztod a kerítésnek. A csaj mozog, egy helyben topog, mint akinek hugyoznia kell, aztán megszólal, szinte sírva. Nem bírom ki, mondja, be fogok vizelni, nem bírom ki, kérem, húzza le a bugyimat, könyörög. Mi van, kérded, de a csaj csak bólogat, vége van. Nem fogják elhinni, vigyorogsz magadban, aztán lehajolsz. A mozdulat tök ugyanolyan, mintha egy kislányt pisiltetnél, csíped a bulit, ilyet még nem csináltál. Fölsandítasz, a csaj szemei becsukva, talán érzi a megaláztatást. Lassan felhúzod a szoknyáját, látod a fehér bugyiját is, csak a fekete harisnyáját kell még letolnod. Tele van kantárral, csipesszel, hű, feláll még az agyad is, bombára izgat a helyzet. Lent van a harisnya is, jöhet a bugyi. Lassan nyúlsz a combjai közé, mint egy ínyenc, fölsandítasz, az arca remeg, megrándul, széttéplek, gondolod, de csinálod tovább. Lassan, módszeresen húzod le a bugyit, s mint egy kukkoló, bámulsz. Eltátod a szádat, majdnem fölfüttyentesz; a kurva anyját, hű, az életbe, mormogod. Kedved lenne benyalni neki, de csak a szád szélét nyalod meg. Teljesen kiszáradt... Farkasszemet nézel a járda közepén a csaj puncijával, pár centire a szádtól. Na gyerünk tovább, mormogod, szinte a puncinak, és húzod lefelé a bugyit. A kurva anyját, gondolod, ilyet még nem
