Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész
Václav Havel mit is csinálnak voltaképpen a „disszidensek", miben nyilvánulnak meg a kezdeményezéseik, és konkrétan mihez vezetnek. Első meglátásom szerint törekvéseik eredendő, legfontosabb és minden mást meghatározó szférája az az igyekezetük, hogy kialakítsák és támogassák „a társadalom független életét“ mint az „igaz élet“ érzékelhető kifejezését, vagyis hogy folyamatosan, céltudatosan - és hathatósan-szolgálják az igazságot, és ezt a szolgálatot meg is szervezzék. Egyébként mi sem természetesebb ennél: ha ugyanis az „igaz élet“ az ember minden olyan küzdelmének elemi kiindulópontja, amely a rendszer elidegenítő nyomását igyekszik kivédeni, ha ez az egyetlen értelmes alapja minden független politikai tevékenységnek, és ha végül ez a legsajátabb éltető forrása a „disszidens“ magatartásnak, akkor nehezen elképzelhető, hogy a tényleges „disszidens“ tevékenység más alapokra támaszkodhatna, mint az igazság, az igaz élet szolgálata és az, hogy megpróbál teret nyitni az élet valódi törekvéseinek. XVI A poszttotalitárius rendszer frontális támadást indít az ember ellen, aki egy szál magában áll vele szemben, magára hagyatva, elszigetelve, így hát teljességgel természetes, hogy minden „ellenzéki mozgalom“ kifejezetten védekező jellegű: védi az embert és az élet valódi törekvéseit a rendszer törekvéseivel szemben. A lengyel KOR-t ma Társadalmi Önvédelmi Bizottságnak nevezik, de a védelem szó más hasonló lengyel csoportok nevében is megtalálható, mint ahogy a szovjet Helsinki-csoportnak és a Charta ’77-nek is egyértelmű célja az önvédelem. A hagyományos politika szemszögéből nézve ez a védekezés mint program ugyan érthetőnek, mindamellett kisszerűnek, kényszerűnek és negatívnak tűnhet: egy koncepcióval, modellel vagy eltérő ideológiával szemben esetünkben nem áll egy másik koncepció, másik modell vagy másik ideológia, így hát voltaképpen nem beszélhetünk a szó valódi értelmében vett „politikáról“; elvégre az mindig is valamilyen „pozitív“ programot feltételez, és aligha szorítkozhat csupán arra, hogy valakit valakivel szemben a védelmébe vegyen. Úgy vélem, az efféle vélemény a hagyományos politika nézőpontjának korlátolt voltáról árulkodik: hiszen a mi rendszerünk nem képviseli egy konkrét kormány konkrét politikai irányvonalát, hanem valami alapvetően mást: a társadalom teljes, mélyreható, hosszan tartó elnyomását, illetve önelnyomását. Vagyis úgy védekezni ellene, hogy állítólagos irányvonalával szemben egy másikkal állunk elő, s ily módon megpróbáljuk a kormányt megváltoztatni, nemcsak hogy teljes képtelenség lenne, hanem főként kevés: ráadásul ez a megoldás semmiképpen sem orvosolná a bajok gyökerét. Itt már ugyanis régen nem holmi politikai irányvonalról vagy programról van szó: Itt már maga az élet a tét... Az élet törekvéseinek a védelme, az ember védelme tehát nemcsak reálisabb program - megvalósítása már itt és most elkezdődhet, és sokkal inkább elnyerheti az emberek bizalmát (hiszen mindennapjaikat érinti) -, hanem ugyanakkor (és talán éppen ezért) összehasonlíthatatlanul következetesebb is: a dolgok lényegét veszi célba. Olykor a legmélyebb nyomorba kell süllyednünk ahhoz, hogy eljussunk az
