Irodalmi Szemle, 1991
1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész
A kiszolgáltatottak hatalma ségesen kiszakított jelenségről van szó (azáltal, hogy külön elnevezéssel „ajándékoztuk meg“). A valóságban azonban elképzelhetetlen annak a szférának a hátországa nélkül, amelyben gyökerezik, amelynek szerves része, s amely életerejének forrása. Egyébként mindabból, amit eddig a poszttotalitárius rendszer jellemzőiről elmondtunk, egyenesen következik, hogy az, ami egy adott pillanatban a legmarkánsabb politikai erőnek látszik, s önmagát is akként jellemzi - olyan körülmények között, amikor minden független politikai erő elsősorban potenci- onális erőnek számít -, a valóságban nem okvetlenül képvisel ilyen erőt. És ha mégis, akkor azt csakis „politika előtti“ kontextusának köszönheti. Mi következik mindebből? Nem több, és nem kevesebb, mint hogy mindaddig nem beszélhetünk arról, hogy a „disszidensek“ voltaképpen mit csinálnak, és munkájuknak mi a hatása, amíg nem esik szó azok munkájáról, akik így vagy úgy részt vesznek „a társadalom független életében“, és akiket a legkevésbé sem kell „disszidenseknek“ tekinteni. Kik számítanak ide? írók, akik úgy írnak, ahogy jónak látják, fittyet hányva a cenzúrának és a hivatalos elvárásoknak, és akik műveiket - ha a hivatalos kiadók megtagadják a kiadásukat - „szamizdatként“ terjesztik; filozófusok, történészek, szociológusok és más tudósok, akik a független kutatómunkát választják, és ha ez a hivatalos intézmények keretében vagy azok peremén nem lehetséges, szintén „szamizdatokban“ adják közre kutatásaik eredményeit, vagy magánvitákat, -előadásokat és -szemináriumokat szerveznek; tanárok, akik magánúton oktatják a fiatalokat olyan dolgokra, amelyeket a rendszer iskolái eltitkolnak az ifjúság elől; lelkipásztorok, akik papi mivoltukban, vagy ha attól megfosztották őket, akkor „civilekként“ igyekeznek fönntartani a szabad hitéletet; festőművészek, zenészek és énekesek, akik alkotótevékenységüket folytatva figyelmen kívül hagyják, hogy a hivatalos szervek miként vélekednek tevékenységükről; mindazok, akik ezt a független kultúrát közvetítik és terjesztik; azok, akik minden lehetséges eszközzel igyekeznek kifejezésre juttatni és védeni a dolgozók valódi szociális érdekeit, visszaadni a szakszervezeteknek egykori rangjukat vagy új, független szakszervezeteket alapítani; azok, akiknek van bátorságuk hozzá, hogy kitartóan felhívják a hivatalok figyelmét a jogsértésekre, és síkra- szállnak a törvények betartásáért; a fiatalok különféle csoportjai, amelyek igyekeznek megszabadulni a rendszer manipulációjától és a maguk módján, a saját értékrendjük szellemében élni stb., stb. Alighanem keveseknek jutna eszébe mindezeket az embereket „disszidenseknek“ nevezni. Pedig azok a bizonyos „ismert disszidensek" talán nem közülük valók? És vajon mindabból, amiről szó volt, valójában nem az a legfontosabb-e, amit a „disszidensek“ is csinálnak? Vagy talán a „disszidensek“ nem írnak tudományos műveket, és nem adják ki őket szamizdatként? Nem írnak szépirodalmi műveket? Nem adnak elő hallgatóiknak a magánegyetemeiken? Nem küzdenek a legkülönfélébb jogsértések ellen, és nem igyekeznek tanulmányozni és kinyilvánítani a lakosság különböző csoportjainak valódi szociális érdekeit? Miután megpróbáltam kideríteni a „disszidens“ magatartásnak mint olyannak az eredetét, belső indítékait és némely vonatkozását, most, amint látni való, megkísérlem valamiképpen „kívülről“ áttekinteni ezt a kérdést, hogy feltárjam.
