Irodalmi Szemle, 1991

1991/3 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) III. rész

Václav Havel

zőleg; eredeti és legtágabb értelmében az „igaz élet“ rendkívül kiterjedt, bizonytalanul körvonalazható és nehezen feltérképezhető területe az olyan apró emberi megnyilvánulásoknak, amelyek döntő többsége alighanem mindörökre ismeretlen marad, amelyek politikai hatását alighanem soha senki nem méri föl, és legföljebb a társadalmi légkör vagy közérzet általános ismertetésében esik róla szó. Az ilyen kísérletek többsége megreked a manipuláció elleni elementáris lázadás szintjén; az ember egyszerűen fölegyenesedik, és - mint egyén - emberhez méltóbban él.

Csak itt-ott - néhány ember természetének, felkészültségének és hivatásának, de egy sor teljesen véletlenszerű 'körülménynek is köszönhetően (mint például a helyi viszonyok specifikus volta, a baráti kapcsolatok stb.) - alakul ki ebből a beláthatatlan és névtelen hátországból valamiféle körvonalazhatóbb és felfi- gyeltetőbb kezdeményezés, amely túllépi a „pusztán“ egyéni lázadás határait, és valamilyen öntudatosabb, szervezettebb és céltudatosabb munkává alakul. Ez az a határ, ahol az „igazi élet“ többé már nem csupán a „hazug élet“ tagadása, hanem valamiképpen kezd alkotó módon formálódni, ahol születőben van valami, amit „a társadalom független szellemi, szociális és politikai életének“ lehetne nevezni. Ez a „független élet“ természetesen nem választható el éles határvonallal az élet többi (függő viszonyban“ levő) részétől; sőt az emberekben nemegyszer egymás mellett van jelen mind a kettő; mégis legfontosabb gócait viszonylag magas fokú belső önállóság jellemzi: úgy úsznak a manipulált élet tengerén, mint valami hullámok közt hánykódó, de a hullámokból mindig újra meg újra felmerülő hajók, az „igazi élet“ jól látható hírnökei, amelyek az élet elfojtott vágyait hirdetik.

De mi alkotja a társadalom „független életét“?

Megnyilvánulási formái természetesen igen sokrétűek: a szabad önműveléstől és a világ önálló befogadásától a szabad kulturális tevékenységen és annak közvetítésén át egészen a legkülönbözőbb szabad polgári megnyilvánulásokig, a független társadalmi önszerveződéseket is beleértve. Egyszóval ez az a terület, ahol az „igaz élet“ szemmel láthatóan kezd tárgyiasulni és konkrét formát ölteni.

Az, amit később „polgári kezdeményezésnek“, „másképp gondolkodásnak“, sőt „ellenzékiségnek“ neveznek majd, ebből a közegből, a „társadalom független életéből“ csak később bukkan felszínre - mint a jéghegy félelmetes, látható egytizednyi csúcsa. Vagyis: csakúgy, ahogy „a társadalom független élete“ az „igaz élet“ láthatatlan hátországából fejlődik ki a szó legtágabb értelmében mint annak nyilvánvaló - „artikulált“ - kifejezése, ebből a „független életből“ fejlődik ki végül ama legendás „disszidensség“ is. A kettő azonban távolról sem ugyanaz: míg „a társadalom független élete“ - legalábbis külső jegyeit tekintve - az „igaz élet“ magasabb formájaként“ fogható fel, az már távolról sem mondható ki ilyen egyértelműen, hogy valamely „ellenzéki mozgalom“ szükségszerűen „a társadalom független életének“ „magasabb formája“. Mindössze annak egyik megnyilvánulása, és még ha talán ez a leglátványosabb, sőt látszólag a legpolitikusabb és politikai jellegét illetően a legvilágosabban megformált is, ebből távolról sem következik, hogy szükségszerűen a legkiforrottabb és a legfontosabb megnyilvánulása -nemhogy általános társadalmi értelemben, hanem még közvetett politikai hatását illetően sem. Hiszen, mint láttuk, végső soron természetes közegéből mester