Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (Első rész)
Verstörténés, kritikatörténés Maga elé képzel a töprengő elme - optimizmus és pesszimizmus, vélt és valódi „elkötelezettség“ aktuálpolitikai és művészeti értelmezésének szembesítése után- egy olyan kritikai közgondolkodást, amelyben irodalmunk szociológiai dimenziójában békésen férne meg egymás mellett három - egyidejűen létező, de méreteiben különböző - világmetszet: a nemzetiségi valóság, a társadalmi valóság és a világ valósága. Egy olyan recepciós rendszert, amely nem az éppen forgalomban levő prekoncepciók alapján mond ítéletet az egyes világmetszetek érzelmihangulati töltéséről, szociológiai információinak „valódiság“-áról. Amely a „mi életérzésünk“ - „nem a mi életérzésünk" -féle szimplifikálások helyett belátná végre - hisz oly kicsire zsugorodott a földgolyó! hogy csak így, a teljesség igényével lehet a poézis rendjébe vonni a világot. Az annyit emlegetett valóságot.- Egy olyan recepciós rendszert, amely számára a legtágabban értelmezett valóság nem csak úgy általánosságban - „l ’art pour ľ art - létezik a maga ellentmondásaiban, hanem ténylegesen is; méghozzá mindhárom metszetében, tehát hazaiban is. Egy olyan recepciós rendszert, amely költői mellé áll a már említett illyési hitben, erkölcsi szigorban, etikai meggyőződésben, közösségi felelősségtudatban, mely szerint: „...növeli, ki elfödi a bajt.“ Egy olyan kritikai közgondolkodást, amely az etikus realizmus talaján állva, Vincent Šabíkkal együtt vallja és védelmezi azt a felfogást, hogy erkölcsi szempontból az irodalmat egy „progresszív antropológia“ kimunkálójaként kell értelmeznünk, amelynek, „ha valóban etikai célzatú akar lenni, akkor bizonyos mértékben kétségbe kell vonnia az általánosan elismert eredményeket is. (...) Az irodalomtól igazságot, valósághű ábrázolást várunk. S ez nem mindig azonos a valóság önszemléletével. “ De bizony még mennyire nem... Maga elé képzel végül a teoretikus elme - a költői világkép harmadik nagy összetevőjéről, a legtágabban értelmezett kulturális dimenzióról elmélkedve - egy olyan kritikai közgondolkodást, amely tudatosítja végre, hogy az alkotó ember nem csupán a hegeli „ittlétre“ korlátozott empirikus valóság átélője, hanem a szellem évezredeinek gyermeke, az emberiség kulturális, művészeti és - lévén szó irodalomról - irodalmi kincsének örököse, hordozója is. A költészet - legalábbis írásos rögzítésének kora óta - „valóságként" élte meg önmagát is; önnem- zéssel is szaporodott (toposzok, vándormotívumok, verses levélváltások, ars poeticák stb.). Önreflektív képessége (amely a modern lírában különösen fölerősödött) legbensőbb lényegéből, az ars-ból, a mesterségből fakad. Az ars poetica csak újabb és tágabb értelemben vette föl a művészi hitvallás" jelentését; eredeti és szűkebb jelentése ez volt: verses formájú költészettan; magyarán: mesterségbeli tudás. Elképzel tehát az ember egy olyan kritikai közgondolkodást, amely a „vers a versről" típusú szövegek, az idézés, a montázs, a vendégszöveg stb. ellenében nem húzza elő ütőkártyaként megint csak a szűkén értelmezett „valóság“-ot, snem ítélkezik sommásan - „divat", „másodlagos irodalom", „kölcsönzés" - fiatal költészetünk ilyen irányú törekvéseiről. S amely ítéleteiben ahhoz az elvhez tartja magát, hogy az esetben is - akárcsak a „valóságos", a „realista" költemények esetében - verse és csakis a konkrét verse válogatja, hogy ez a módszer esztétikailag magas fokon megformált, emberi tartalmakban gazdag, a költő élet- tapasztalatait új, tágabb idő- és tér-koordináták közé helyező, történelemfilo
