Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (Első rész)
Zalabai Zsigmond dalom. Látszatirodalom csupán: nincs rajta hitelesítő pecsétje sem a filozófiai gondolkodásnak, sem a szociológiai tényezők igazságtartalmának. Amelyiken ez a két pecsét - akár az egyik, akár a másik - rajta van, az viszont irodalom; világnézetét pedig nem az ilyen-olyan ideológiai prekoncepciók szolgálatába állított pesszimizmus fogalommal, hanem a művészet körébe tartozó, az előbbinél sokkalta gazdagabb, árnyaltabb és összetettebb terminussal: az elégikusság, illetve a másik póluson, a groteszkség fogalmaival, esztétikai minőségeivel írhatjuk le és érthetjük meg igazán. „Irodalmi formákért a valósághoz s nem az esztétikához kell fordulnunk“ - figyelmeztet bölcsen a költő és drámaíró, Bertolt Brecht. Ennek a gondolatnak a szellemében hívja életre - nem is annyira az alkotó, hanem az élet! - az elégikus magatartást. Az „elégikum“-ot mint magasrendű esztétikai minőséget. Elégia - Schiller óta tudjuk - akkor és ott születik, amikor és ahol a valóság alulmarad az eszménnyel szemben; ha ideál és reál, szó és tett nem fedik egymást. No már most: ha erre a hasadtságra - Babitscsal együtt vallva, hogy „vétkesek közt cinkos, aki néma“, Illyés Gyulával azonosulva, hogy „növeli, ki elfödi a bajt“-a költő - még oly fájdalmas hangon is - figyelmeztet, akkor nem a „pesszimizmus“ fölkent papjának, hanem a talán leghumánusabb emberi foglalkozásnak: az orvostudománynak a nevében lép föl. A diagnosztizáló orvos szerepkörében tehát. Elkötelezetten. S legyen a hangja még oly rezignált is - látlelete cselekedet, aktív tett; fölmutatása annak, hogy milyen ne legyen a világ. Ugyanez érvényes a groteszkségre mint esztétikai minőségre. Maga elé képzel tehát a töprengő elme egy kritikusi közgondolkodást, amely - miközben teljes joggal söprűzi ki az irodalomból a motiválatlan világfájdalom, a tartalmatlan, a hiteltelen, az emberi lényegtől idegen, világundor szülte, öncélú, üres groteszket - fölismeri végre, hogy a groteszk nemesebb válfaja, az ún. „analitikus groteszk“ ugyanabból a forrásból fakad - különbözzék bármennyire is attól -, mint az e- légikus magatartás. Eszmény és valóság ellentmondásából. Az önmagát a „fenség“ körébe állító eszme és a társadalmi gyakorlat közötti feszültségből tehát. A fenségesség - vallotta a fiatal Marx - a vallásos - szakrális művészet kategóriája; az analitikus groteszk ezzel szemben a szakrálissal szembeszegülő önismereté, a kegyetlenül pontos élve-boncolásé, amely azt állapítja meg, hogy nem mind arany, ami fénylik; hogy a puszta nagyság önmagában még nem fenséges; azzá akkor válhat, ha magában hordozza majd a szépség, az igazság, az erkölcs kritériumait. S ha ez a harmónia megbomlik? „Ha »minden másképpen van« - olvasom a groteszk nagymesterének, Örkény Istvánnak a Groteszk és valóság című interjújában a groteszk látás válik természetessé: így áll ismét fejéről a talpára a világ és a dialektika. Beidegzett értékrendszerek hamisságára döbbent rá, és ezzel a döbbenettel segít lerombolni azokat. Nem a nihilizmus jegyében, hanem az értelmes rend igényétől vezérelten". Érdekképviselete ez a fajta groteszk a humánumnak. A hitnek, hogy a társadalmi életben az ember jobbik énje kerekedhet fölül. Elkötelezett és - félremagyarázott pesszimizmusával szöges ellentétben! - optimista magatartás ez a javából. Annak a reménynek a kifejeződése, hogy - megint csak Örkénnyel szólva- „az adott, véglegesnek és változtathatatlannak látszó helyzeten változtatni tudunk. A sakk nyelvén szólva, az én szememben az abszurd helyzet nem matt. “
