Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Zalabai Zsigmond: Verstörténés, kritikatörténés (Első rész)
Zalabai Zsigmond van annak, - cenzorkodás, félműveltség és acsarkodás helyett -, hogy egy-egy verssort a szó valódi értelmében fogni fel: olykor tévedés; rosszabb esetben szándékolt torzítás. Amely végre megfogadná Jurij Tinyanov bölcs tanácsát: „Ahol az élet belép az irodalomba, maga is irodalommá válik, és mint irodalmi tényt kell tudomásul venni". Amely ismerné Puskin versét: „Emlékszem a nagyszerű pillanatra, úgy jelentél meg előttem, mint tünékeny látomás, mint a tiszta szépség géniusza.“ - de ismerné ugyanakkor irodalom és „valóság" kapcsolatának, az irodalom „igazságértékének“ anekdotába illő esetét is Roman Jakobson tanulmányából: „Tolsztoj öregkorában felháborodott, hogy ugyanarról a hölgyről, akit ez az emelkedett hangú költemény megénekel, Puskin egy barátjához írt fesztelen hangú levelében ezt írta: Isten segítségével ma megkaptam Anna Mihajlovnát. (Az eredetiben sokkal drasztikusabban hangzik.)“ Maga elé képzel a töprengő elme egy kritikai közgondolkodást, amely belátná végre, hogy az irodalom nem mindig és nem föltétlenül „emberi dokumentum", „tanúságtétel“, „őszinte szó“, „hiteles kitárulkozás", „természetes életelv“, „állás- foglalás“ - és tudom is én, mi minden még. Amely tudná azt is, hogy költ igénknek (amelynek használatára a XIV. századtól vannak adatok) eredetileg ilyen jelentése is volt: kohol; s hogy az 1830-as évektől felbukkanó költemény szó egyik jelentése sem volt más, mint: koholmány. Egy kritikai közgondolkást, amely igazat adna végre Bettes Istvánnak, aki a Pálforduló című, a líra pragmatikus értelmezésével szembeforduló ironikus versében azt közli kritikusaival, hogy: „a továbbiakban pedig a költő elkötelezi magát vagy megkötelezi magát vagy lekötelezi magát vagy felkötelezi magát vagy visszatér középkori mesterségéhez mert lidércbőrrel dokumentálhatja (így takarva érzi magát) ő szakképzett hamiskártyás". Vagyis hogy szemfényvesztő. Egy kritikai közgondolkodást, amely ismerné Szent Ágoston véleményét: A költők hazudnak ugyan, de azt viszonylag ártatlanul teszik. Egy kritikai köz- gondolkodást,' amely valami merev valóságértelmezés jegyében, a mindenkori eszmetörténéshez igazítottan nem érti félre, nem magyarázza félre - szándékosan cenzori pózban, fölemelt mutatóujjal! - költői szavát; de amely ugyanakkor nem is kér számon haszonelvű, gyakorlati, „építő" szempontokat lírikusaitól, mert bölcsen belátja, hogy az irodalom - kiindulópontunkhoz kanyarodva vissza -a „közvetlen gyakorlat megszakítása", „szimbólumok síkja", és „jelek szférája"-, s hogy nem „valóság“, hanem fikció", „teremtett világ“, amelyet - ha nem a maga sajátszerűsége és természetes funkciója felől közelítünk meg, akkor - megint csak Vincent Šabíkkal szólva .....felszámoljuk az irodalmat, az irodalom sajátos t örvényét“-, s hogy mindez „akkor következik be, ha az irodalmat olyannyira ob-
