Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Z. Németh István: Időutas (elbeszélés)
Időutas laki sír. Egy apró, koszos szobában két kalauz sakkozik. A bábuk megolvadnak, elfolynak. Szobáról szobára. De ez a mostani, kellemes meglepetés: egy uszoda. Úszni tanul. Nem tanítja senki, lassan rájön, miképpen kell a víz felszínén maradni. Egy hetet tölt lubickolással. Másnap nem hisz a szemének. Egy apró kutyus szegődik társául. Ezentúl együtt járnak szobáról szobára. Huszonöt éves, és még nem szólt máshoz, csak a kutyájához. Boldog. Szobrok. Van, amelyiknek hiányzik a feje. Az egyik orvosságos üveget tart a kezében. A tabletták fele hiányzik. A szobor eldől, összetörik. Boldog. Néha hosszú, egészen hosszú szőnyeggel díszített folyosóra jut, ilyenkor futni kezd, léptei nem hallatszanak a süppedős szőnyegen, kutyája hűségesen követi. Ma nyolc tornatermen, négy könyvtárhelyiségen, tíz fürdőszobán, két folyosón és legalább ötven közönséges, ám díszesen és ízlésesen berendezett szobán haladt keresztül. Álmában egy ajtóhoz ér, ami után nem következik másik helyiség, s egyáltalán semmi sem következik. Ott leül és lógatja a lábát a semmibe. Izzadtan ébred. Hideg. Szánok rohannak a végtelen hómezőn. Egy pici lány felriad a farkasvonításra, anyja megnyugtatja. A nap labdaként gurul le a földre. Alatta sisteregve olvad a hó. Izzadtan ébred. Álma sokáig nem hagyja nyugodni. Néha friss szél csap az arcába, ilyenkor őrült rohanásba kezd. Egészen addig fut, míg érzi a zöld fák, az erdő illatát. Lába alatt linóleum, fényes parkett, vagy egyszerű szürke kőpadló csattog. Még mindig van türelme. Még mindig van hite. Néha azonban nagyon kívánja, bárcsak találna egy ablakot, amit kinyithatna, nyíljon bár ezer méter mélységre is, csak megláthassa az eget. Az eget, mely ismeretlen festők képein annyiféle színben, ízben, illatban, álomban szerepel. A tükrök nem hazudnak: öregszik. Erkély. Az előadás egy erkélyen folyik. A nézők ülnek a színpadon, farkasszemet nézve a súgóval. A színházterem lassan végigreped, ellenben a homlokok összeforrnak. Öregszik. A tortákon egyre több gyertya ég, egyre kevesebb a teríték az asztalon. A meghívottak persze nincsenek itt. Kutyája kimúlt, a csend egyre unalmasabb. Nem tudja, hogyan hagyhatja abba a játékot, nem is töri rajta a fejét. Kijut innen hamarosan, mondogatja magának. Áztán egy irodahelyiség akad az útjába, ahol hónapokat tölt. ír. Összegyűlik egy kötetnyi anyag, a Tökéletes Magány címet adja neki. Másnap visszatér az irodába, hogy kiegészítse az anyagot egy új gondolattal, ám hátrahagyott kéziratkötegét már nem találja az asztalon. így a falra írja fel, amit akart, s most először, az életében lelkiismeret-furdalást érez. Madarak. Csőrükből kitépett fák lógnak; s repülnek fel, egyre feljebb. Égett testtel zuhannak vissza. Ám a fák fennakadnak a fellegeken, beléjük gyökereznek s élnek tovább. Madáristen elégedett. Elgondolkozva majszolja ropogósra sült alattvalóit, majd mikor jóllakott, leszakít egy érett gyümölcsöt a felhőkön burjánzó gyümölcsfák egyikéről. Most először az életében elkeseredettséget érez. Hirtelen ötlettel megfordul, s az ellenkező irányba kezd haladni a szobákon át. A harmadik helyiségig jut: az ajtó zárva. Nincs benne kulcs. Betörni képtelenség, hiábavaló igyekezet, idő-
