Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Z. Németh István: Időutas (elbeszélés)
Idő. A megismerhetetlenség és a megismételhetetlenség közötti vonal. Valószínűt- lenül világoskék, kocsonyás tenger, fölötte apró, éghez szögeit, mozdulatlan madarak. Vakító föveny morzsolt üvegből, buborékokban érkező fény, a kozmosz talpából kidagadó csillagok. Egyedül van egy iszonyú nagy lakásban. Mindenütt gazdagon berendezett szobák. Tömött hűtőszekrények. Hűsítő vizű fürdőszobák. Valamit keres. Álom. Egy végtelen hosszú gitárnyakon lomha árnyak futnak. Pezsgősüveg durran, fehér füst lep el egy vetítővásznat, helikopter nagyságú légy töri ki az ablakot. Valamit keres, valamit, amit az eddig végigjárt ezer szobában nem talált meg. Nyitja és csukja az ajtókat. Már amelyiket feléri. Némelyiknél, hogy elérje a kilincset, sámlit kell keresnie. Ugyanis még csak ötéves. De erről ő nem tud, s arról sem tud, hogy miképp kerülhetett ide, kicsoda ő egyáltalán, vannak-e szülei, s ha vannak, hát merre vannak. Teljes egészében ösztönei és álmai irányítják. És kíváncsisága hajtja előre a végtelen épületben. Valamit keres. Egy arc. Teljesen felismerhetetlen, a szem vonalától lefelé mindent festékpacává mostak a könnyek. Feje körül egy fakeret, melyről lassan pattog le az a- ranyfesték. Néha pislog, olykor körülnéz, aztán megnyugszik. Valamit keres. Nem érdeklik a színes képeskönyvek, a játékvasutak, az építőkockák, amelyek néha egészen nagy tömegben találhatók egyes szobákban. Magabiztosan lépdel át a gyakran sok kilométer hosszúnak tűnő konyhákon, nem áll meg az emeletes habostorták mellett sem, amiket valaki vagy valakik az asztalra helyeztek s otthagytak. Pedig könnyedén elérhetné őket. Néha leemel egy-egy almát a duruzsoló hűtőgépek tetején található gyümölcsöskosarakból, ilyenkor leül a szőnyegre, törökülésben. Bámulja a falakon elhelyezkedő óriási festményeket, drága, hímzett falvédőket, kristálytükröket. Az órák egyhangúan ketyegtek. Laboratórium. Kövér lombikok lila folyadékot okádnak, fehér köpenyek hajolnak föléjük. Sistergés, émelyítő bűz. Az órák egyhangúan ketyegnek, érzi, hogy benne is múlik az idő. Gyakran szemléli magát a tükörben, keresi az apró változásokat. Kinőtt ruháit gondosan összehajtogatva berakja abba a szekrénybe, amely éppen az útjába kerül, a következőben mindig megtalálja az épp ráillőt. Nagyon fegyelmezett. Nem sír, nem nevet, nem beszél. Nem keres társakat. Z. NÉMETH ISTVÁN IDŐUTAS
