Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Z. Németh István: Időutas (elbeszélés)
Z. Németh István Szél. Mintha egy szintetizátor elektronikus gyomrából törne elő, monoton, megszokhatatlan. S hozzá egy furcsa, édeskés illat, ami nyugodtan felfogható akár égett szagnak is. Villámok írnak furcsa jeleket az égre, ilyenkor összezör- rennek a lombikok. Nem keres társakat, nem keres magyarázatot. Egykedvű, beletörődött a sorsába, de ugyanakkor tudja, hogy nem hagyhatja abba. Régebben eszébe jutott, hátha csak körbe-körbe jár. Ma biztos benne, hogy nem így van. A szobák, termek nagyságukat és alakjukat tekintve mindig mások. Mindig másképp vannak berendezve. Persze az évek során minden összemosódik, lehetetlen lenne minden részletet aprólékosan megjegyezni. Ám valami miatt mégis biztos benne, hogy útja nem körbe-körbe, hanem előre vezet, méghozzá egy ismeretlen cél felé. Sirályok. A folyó felett sárga, bűzös köd kavarog. Az égre nem a csillagok jöttek fel, hanem egy távoli, nagyon távoli nagyváros fényei. Tükörsimaságú beton vezet odáig. Szanaszét eldobált horgászbotok hevernek. Ma volt tízéves. Ezt onnan tudja, hogy az egyik hosszúkás teremben dúsan megterített asztal várta. Nagyon sok személyre terítettek, nem ért rá megszámolni, hogy hánynak. Egy tortán tíz szál gyertya égett, mellette egy fényképet talált magáról. Mintha ma készítették volna. A lemezjátszó halkan szólt, egy furcsa dallamot eregetett, amit mintha már hallott volna valahol. De hol? Közelebb lépett hozzá, a tűt egy perce tehette rá valaki a lemezre. Mégiscsak van itt valaki rajta kívül? Ajtócsapódás. Katonák futnak egy dombra, hátizsákjukból hófehér liszt szóródik a napégette fűre. Egy hatalmas kéz összeszedegeti mind a tízüket, s már potyognak is az óceán szürke tükrébe. A vízben bogarakká válnak, rémülten próbálnak partra evickélni. Hármuknak sikerül is. Mégis van itt valaki? Soha nem találkozott senkivel, nem hallott semmi furcsa zajt, nem érezte, hogy figyelik. Árulkodó jelet sem talált a bútorokon, az ágyakon. Minden tökéletesen kihalt volt, ugyanakkor minden élt, s gondoskodott RÓLA! Hogy írni tudjon, hogy számolni tudjon. Beszélni már régen megtanult, de nem emlékszik rá, hogy kitől és miért, ugyanis életében eddig még semmi szerepe nem volt annak, hogy beszélni, írni, számolni, rajzolni tud. Néha, amikor könyvtárakon haladt át, leemelt egy-egy könyvet a polcról, de mindegyikben csak a saját kételyeit, gondolatait vélte felfedezni, mintha ő írta volna mindet, így később le is tett arról, hogy a könyvet hívja segítségül problémái megoldásához. Ugyanakkor semmi türelmetlenséget nem érzett. Sziréna. Mentőautó rohan teljes gázzal a sivatag homokdűnéi között, az orvos ököllel veri a sofőr hátát, hogy siessenek: a beteg állapota súlyos! A távolban villanyoszlopok tűnnek fel, fehér és fekete zászlók zuhannak az útra. Nem érez türelmetlenséget. Nem érez magányt. Néha nagyobb pihenőket engedélyez magának, lustálkodik az ágyban, újságokat nézeget. Terített asztal várja a szomszédos konyhában, a húsleves ínycsiklandozó illata vonzza, mint a mágnes. Közben állandóan égnek a lámpák, mert hiszen ablak nincs, természetes fénynek nyoma sincs, a szeme ezt a fényt szokta meg. Lassan tizennyolc éves lesz. Tizennyolc éve járja útját szobáról szobára. Sötét. Két vonat összeütközik. A zaj elültével piros fény tör át a felhőkön. Va
