Irodalmi Szemle, 1991
1991/2 - Kőszegi F. László: A válás (Kis magyar futurológia)
Kőszegi F. László Az idők folyamán mindannyian kipróbáltattak. Valamennyien tudnak mit kezdeni magukkal, boldogan élnek. Újabb fellángolás? Kizárt dolog. Arra az illetőre gondolt, aki tavaly egy kéjes napon a kénsavas tartályba ugrott, kielégülésképpen. Szép és merész tett volt, de a férjénél kizárt. Annak a férfinak a slicce gombjai sem maradtak meg. Emánuel az utolsó piroszexes eset után műbőrt kapott, meg sem kottyanna neki a kénsav, Akkor meg mi a szősz?! A helikopter lassan keringeni kezdett a város felett. Az utasok egyike-másika kapkodva falta a regenerációs pasztát, amit a Társaság ingyen szolgáit fel. Csámcsogtak és büdösek voltak. A kabinból, ahova a nyurga fiú eloldalgott, kitipegtek az akvabellák. Jóllakott macskatekintettel törölgették a vért a szájuk széléről. Megzabálták, gondolta Inna, és nem volt messze a valóságtól, amit gondolt. A leszbikák kannibalizmusa, illetve ennek kizárólagosan a férfiak irányában ható válfaja már néhányszor fenyegette Emánuelt is. A lányok megvetően végignéztek a cihelődő utasokon, és az előtérbe vonultak. Felsóhajtott, és ő is körülnézett. Falusi helikopter. Tahók. Lúdtalpas amatőrök. Inna monitorján megjelent a város képe, és már innét, felülről a magas, titokzatos kultúrát árasztotta a kép. Hiába, a város az város. Szörnyű gyanú kezdett érlelődni Inna szívében. Mintha a végtelen városkép mindent megmagyarázott volna. Ahogy a helikopter landolni kezdett, és a tömeg odatódult a kijárathoz, a gondolat határozott formát öltött, és eluralkodott rajta. A férje unatkozik. Emánuel unatkozik! Ezt a várost szándékozik birtokolni, ezt veszi el. És csodamód, Innára katarzisképpen hatott a gondolat. A fájdalom, a szorongás elmúlt. A felismerés, hogy férje valami többért dobja oda a százéves együtt- létet, megkönnyebbülésképpen hatott. Újabb könnyecske gördült végig Inna po- fikáján, de ez már nem a harag, nem a tehetetlenség könnye volt, hanem a megértő megbocsátásé. A város pedig - ez a minden idők legnagyobb ribanca - egyáltalán nem úgy fogadta Innát, hogy az gyűlöletet vagy irigységet ébresztett volna benne. Ott állt előtte tereivel, utcáival, amelyeken embertömeg hömpölygött, épületeivel, amelyek a háztetőktől a pincékig zsúfoltak voltak kihívással és titokkal. Üzleteivel, bankházaival, börtöneivel és lebujaival, fényességével, amely a kicsi falu után új és újabb izgalmakat igért. Ott terpeszkedett Inna előtt, mint egy vadonatúj szerető, kihívóan és egyben teljes odaadással. Szinte érezte illatait, bűzeit, lüktetését és türelmetlen lihegését. Annyira kitárulkozott Innának, hogy lehetetlen volt ellenállni neki. Elfogadta a kihívást, és kis kortyokban fogadva magába a fájdalmas gyönyört, elindult, hogy beteljesítse élete legnagyobb vágyát, hogy Émánuellel együtt ő is átadhassa mindenét az Ismeretlennek. Néhány pillanat múlva elnyelte a forgatag, és a válás formalitásainak néhány perce után, mialatt még felismerhetően önmaga maradt, teljesen beleolvadt az alaktalan gyönyörűségbe. Soha senki sem sejti meg, ki volt tulajdonképpen Inna. Még azok a galambok sem, melyek állandóan a város felett repkednek, és mindent bepiszkítanak, amit lehet, és amelyekre a város minden rendes polgára kiengesztelhetetlenül haragszik.
