Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész
Václav Havel Nem más ez, mint termékeny - és ugyanakkor látszólag tisztes - önigazolás „felfelé“, „lefelé“, no meg „jobbra“ és „balra“ is, Isten és ember előtt egyaránt. Jótékony fátyol, amellyel az ember elfedheti „behódolását a valóságnak“, siralmas látszatéletét és alkalmazkodását az adott helyzethez. Mindenki számára hasznos alibi, a zöldségestől - aki állása esetleges elvesztése miatt érzett szorongást a világ proletárjainak egyesülése iránti színlelt érdeklődésével leplezheti - a legmagasabb beosztású pártfunkcionáriusig, aki hatalomféltését a munkásosztály szolgálatát bizonygató szólamokba burkolhatja. Az ideológia eredendő, vagyis a fentebb említett alibiszerepe tehát az, hogy az embert mint a poszttotalitárius rendszer szenvedő alanyát és egyben támaszát abban az illúzióban ringassa, miszerint jogállamban, nemkülönben pedig az egyetemes világrenddel összhangban él. Minél kisebb egy diktatúra hatásköre, minél csekélyebb társadalmának civilizációs rétegeződése, annál közvetlenebbül érvényesülhet benne diktátorának akarata: leginkább a lakosság többé-kevésbé nyílt „megfegyelmezése“ által, tehát mindennemű, a világhoz való bonyolult „igazodás“ és „önigazolás“ nélkül. Ugyanakkor minél bonyolultabb valamely hatalmi mechanizmus, minél népesebb és tagoltabb társadalmat tart kordában, s történelmileg minél hosszabb ideje fejti ki hatását, annál több „kívülállót“ kénytelen bevonni ténykedésébe, s annyival nagyobb jelentőségre tesz szert működési területén az ideológiai „alibi“ mint valamiféle összekötő „híd“ az egyén és a hatalom között, amelyen át a hatalom megközelíti az egyént, és az egyén eljut a hatalomhoz. Már csak ezért is olyan fontos a poszttotalitárius rendszerben az ideológia, az alapelemeknek, fokozatoknak, áttételeknek és közvetett manipulációs eszközöknek ez a bonyolult mechanizmusa, amely semmit sem bíz a véletlenre, és sokszorosan biztosítja a hatalom sérthetetlenségét. Nélküle - mint önnön egyetemes „alibije“ és mint valamennyi kiszolgálójának „alibije“ nélkül - a hatalom léte egyszerűen elképzelhetetlen. IV A poszttotalitárius rendszer és az élet céljai között áthidalhatatlan szakadék tátong: az élet eredendően pluralitásra, sokszínűségre, szuverén önmeghatározásra és önszerveződésre törekszik, vagyis szabadságának kiteljesítésére; a poszttotalitárius rendszer célja ezzel szemben a megbonthatatlan egység, az uniformizá- ció, a fegyelem: míg az élet folyvást újabb és újabb „valószerűtlen“ képződmények kialakításán mesterkedik, a poszttotalitárius rendszer, épp ellenkezőleg, a „legvalószínűbb“ állapotokba akarja belekényszeríteni. A rendszer ilyetén törekvései elárulják, hogy legsajátabb lényege az önmagához való igazodás; az, hogy egyre tökéletesebben és kizárólagosan „önmaga“ legyen, vagyis az, ami; tehát hogy szüntelenül növelje hatáskörét. Az egyént ez a rendszer csak annyiban szolgálja, amennyire feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az egyén is a rendszer kiszolgálója legyen; bárminemű „többletet“, tehát bármit, amivel az egyén túllép előre meghatározott feladatkörén, a rendszer a hatalmát veszélyeztető támadásnak minősíti. És igaza van: minden ilyen jellegű átlényegülés - elvileg - létének a tagadása. Vagyis kimondhatjuk: ellentétben azzal, ahogy első benyomásunk sugallná, a poszttotalitárius rendszer belső célja távolról sem csupán az
