Irodalmi Szemle, 1991

1991/12 - Farnbauer Gábor: Fantazmák3. (gondolatregény)

Farnbauer Gábor

világította át, úgy hogy valami módon „rákényszerültem”, ráéreztem, ezek az alternatívák nem kielégítőek, mert vagy helyeselhető érvekkel kergetnek vesztembe, vagy megbocsáj thatatlan módon mentenek meg.

42.6 De a helyzet sürgető feszültsége nem is engedte, hogy túlpergessem azokat a sablonokat, amelyeket önmagámról alkotott elképzeléseim korlátoztak, hanem maguk ezek a szentesített korlátok váltak meddőn kétségessé. És csak kétségessé, mert a felfokozott kételkedés teljes kibontakozására nem lévén idő, a Megoldás, az elutasított megoldások helyén, csak a Megoldás helye lehetett, amit én egy émelyítő, benső tanácstalanságként éltem meg.

42.7 Mibenlétemnek, azonosságtudatomnak két, elfogadhatatlan alternatívája mibenlétemben való öntudatlan kételkedésre kényszerített. De a vészhelyzet pilanatában nem lévén idő arra, hogy ebben a kételkedésben valamiféle következtetésre jussak, csak ingerült, méltatlankodó tanácstalanságomat fejezhettem ki, hogy: „Menjetek valahová, engem meg engedjetek utamra!” Ami abban a pillanatban egyaránt jelentett megdöbbenést és méltatlankodást önmagam „nem kielégítő voltát” illetően (hiszen nem tudtam egyértelmű viselkedést tanúsítani), és amazok minősíthetetlen bestialitása kapcsán.

418 Míg a későbbiekben, barátaim között — már nem lévén okom arra, hogy önmagam tekintetében is ébren tartsam azt az emésztő bizonytalanságot, amelybe a vészhelyzet hevében kerültem —, amazok ellen fordítva minden kétségemet, minden jogos keserűségemet, azt kellett mondanom, hogy: „Nem emberek azok.”

419 Önmagamon már nem kellett „megütköznöm”. De maradtak valamilyen hátsóbbnál is hátsóbb gondolataim, amelyeket tiszta értelmetlenség kimondani, és ezek azzal kísértették nyugalmamat, biztonságomat, hogy jogos felháborodásom teljesen értelmetlen kételkedés.

4iio Csukott kalitkából nem lehet kirepülni, esetleg csak képzeletben; (be)képzelt kalitkából — még képzeletben sem. A vészhelyzet is lehet többféle. Most, hogy már nem fenyeget, ami fenyegetett, oda tendálok, hogy fenyegettessem magam, vagy önmagamat fenyegessem? Veszélyben volt az életem, mert megfenyegettek, és most veszélyben van az életem, mert nem tudom egészen biztosan, hogy akarok-e élni... Ami akkor vállalás lett volna, az most merő értelmetlenség? Még annál is több. Amiért akkor meghátráltam, arról most nem tudom, hogy micsoda? Mondhatnám azt: „Nem tudom, mi az, hogy magyar.”

De az már egy másik történet volna.

43. Amikor a „hogyan élni?” már nem elvi probléma, akkor (kizárásos alapon) csak az a kérdés marad az életnek: hogy „miért élni?” egyáltalán? De nem mintha erre lehetne válaszolni! Amikor már megküzdött önma