Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Farnbauer Gábor: Fantazmák3. (gondolatregény)
Farnbauer Gábor egy másik, amely már más módon biztosította magát. De mindenképpen: egy homeosztázishoz egyféle önfenntartás tartozott. A TH esetében megszűnik ez az azonosság. Van egy homeosztázisa, amelyhez többféle (akárhány) módját kapcsolhatja bebiztosításának. És amikor önfenntartásának módját változtatja, akkor funkcionálisan ugyanaz történik, mint amit az előző példákban Halálnak neveztünk. Néha aztán félreérti magát. Összekeveri stratégiáit és homeosztázisát. Stratégiáiban (nyugodtan) meghalhat, de ő „tévedésből” homeosztázisá- ban akar meghalni. Mert nehéz énjében azonosulnia a puszta folytonosság csupasz fogalmával. Magának kell kitalálnia, hogy mit tegyen, de azt is magának kell kitalálnia, hogy kinek az érdekében és miért. 32.4 Mindenesetre az önfenntartó tevékenység módosulása a gondolat változásával teljes funkcionális analogonja a tevékenység testi változáshoz kötődő megváltozásának (halál és születés). Tehát nevezhetjük Halálnak — ugyanazon evolúciós funkció fejlettebb formájának. 32.5 Az Élet fejlődése — a Halál fejlődése. 3i6 Az állatok — fajuk folytonosságán „hévül” és egyedi folytonosságukon „kívül” halnak meg. A TH — önnön egyedi folytonosságán bévül is képes meghalni. Amikor választ — „halálban van”, és amikor választott, meghal az, aki addig volt, és megszületik az, aki azután lesz — addig, amíg újból „választásba kerül”. Ha folyton csak választ, akkor folyton „halálában van” — halálnak éli az életét. Élete: halálélet. 33. A Fantazmák műfaja: Élt egyszer egy egzisztencialista érzelmű halbiológus, aki természetesen nem mondott nemet a neopozitivizmusnak sem, és úgy keverte ezt a kettőt, mint ikrát a haltejjel a keltetőkádban. Mi tagadás... ő is volt azért gyerek, és ha már egyszer volt, nem is nőtte ki teljesen sosem. Mi tagadás... én lennék ez a magyar anyanyelvű, de azért kisebbségi hovatarto- zású tengeri herkentyű. Elég az hozzá, hogy különféle mániái voltak, amelyekről általában azt gondolta, hogy „most vagy soha”. Mondanom sem kell, hogy általában inkább „soha”. Egyszer aztán nagyon beteg volt, és akkor sejteni kezdett valami igazságot, amiről már-már azt is gondolta, hogy az bölcsesség. Röviden szólva, kispekulálta, hogy inkább soha, mint most; és hamarosan reménytelenül rá is kapott a lemondásra. Maradt azonban még egy fixa ideája, amelytől végképp nem tudott szabadulni. Voltak ugyanis barátai a Szép Irodalomban, akiknél nem kis megértésre talált, hanem még talán annál is kisebbre, és támadási felület híján elhatározta, hogy ő pedig szófajokat fog nemesíteni. Később aztán, ami természetesen ugyanakkor volt, már olyan tekervé- nyes volt a gerince, mint legalább az igazság útja, de ő még folyton vo
