Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Fábián Nóra: Megjegyzések Mórocz Mária (P)rózája kapcsán (esszénovella)
Fábián Nóra az ördög az a metaforikus szókapcsolat, de olyan hatásos... fiacskám, te tisztára hülye vagy, minden nőbe szerelmes vagy, minden nőt el fogsz venni? baszd meg őket, de az egyik lábad már legyen is a gatyaszárban) Ami viszont igazán izgalmas, hogy mennyire élő valóság számára a csönd is, az „önmagába belehallgató- zó, süketítő csend“, „sikátorai az én lábam nyomára éheztek“ (a másképp megtapasztalt valóság félelme, ó, ti édes férfiak, szellemi anyáink, mi lesz veletek, ha új típus születik, nemtelen emberek, a kifáradt faj legutolsó erőfeszítése az életben maradásért, citrom íze szájban szétfutó nyálban, és epés megjegyzések valósága, isten iróniája: a feminista nő, hogy szeretkezik egy feminista?) A vizuálisan oly hitelesen ábrázolt képek lazán kapcsolódnak össze, mintegy a dolgok esetlegességét bizonyítva és hitelesítve. Sötét irodaházak kihalt csöndjében fel- sikoltó hang, sötétbe mosódó alak az ablaknál, egy meg nem történt érintés kitörölhetetlen emléke, kimérten koppanó fésű egy rideg lakásban, nagyvárosi nyüzsgő tér mellszoborral, galambbal és elhullott gondolatokkal... (az ősz hajú színész, vonzó férfi, méltóságteljes papi figura, dühében, mert ugyanazt a jelenetet hússzor ismételtetik vele, kiölti a nyelvét, és az elforduló rendezőnek mozdulatokkal üzeni, hogy mit csináljon és mivel, isten elfordul, kiöltöd a nyelved és sírni kezdesz, baszd meg, ordítja rekedten megint a férfi, és érezni, hogy gombóc van a torkában, uramisten, ez is sír... a harmincéves férfiak látszólagos ereje, erőtől duzzadó látszat a szembenézés elkerülésére, ahogy beszéltem hozzá, inkább csak meséltem, először beszéltünk egymással és próbáltuk földeríteni, mi az, ami összeköt bennünket, a tények mögötti frázisokat igyekeztünk elkerülni, és akkor találtuk meg egymást, amikor váratlanul kibukott belőlem ez a mondat, kedves, az igazságot már nyelvtani alapjánál, az állítmánynál gyűlölöm... és ettől kezdve már nem volt mit mondani többé, már hat órája vagyunk együtt, és ettől kezdve, ettől, hogy amit mondani akartunk, már túllépte nyelvi lehetőségeinket, a lassan lemenő nap giccsességétől, és, még annyi mástól kétségbeesve, arról kezdtem beszélni, hogy milyen szép az a kendő, amellyel szórakozott ujj aim játszanak, a legfinomabb anyag, átlátszó semmin halványan körvonalazódó kék, és nagy virág, ez pont olyan, mint a tenger, ez a kendő illékony léte, olyan gyönyörű, mintha lenne, a legnagyobb érzékcsalódás, na igen, mondtad, ami van, mintha lenne, és tudtuk, amikor fölállok az asztaltól, konyakos bódulatomban elviszem innen magammal az álom és valóság kettősségének fájdalmát) Az űrön át leadott szignálként tisztázza csak a beszélő helyét, ami változó, valószínűleg ez az állandó változás adja a vibrálást, mindig máshonnan beszél, más érzelmi távlatból, az intellektuálisan megélt valóság mögött találjuk azt a bizonyos tartózkodó, majdnem szemérmesen elzárt belső világot, a felülről nézés dühös, gyűlölködő büszkeségével mégis kiad, annak a távlat nem tompítja intenzitását, de kívül helyezi... (hülyeség... hülyeség, hogy az ördögbe írjam ezt meg, le van fütyülve minden írás, hanem ez az ember az érdekes, aki annyi mindent elárul magáról, ó, a gőg megtart magadnak, és a félelem, de a te megtapasztalt valóságod az enyém is már, talán az adás szándéka nélkül a másik oldalról fogadtam be valamit, nem nekem szánták, nem engem ajándékoztak meg vele, a tükörselyem kendő illékony szépsége mindenkié, aki észrevenni képes, tudod-e, te vékonydongá- jú, hallatlan okos zsidó, ha lángot tartasz e kendő alá, akkor nem gyullad meg, hanem a melegtől felemelkedik, és valahol a magasban semmivé válik? és az
