Irodalmi Szemle, 1991

1991/12 - Fábián Nóra: Megjegyzések Mórocz Mária (P)rózája kapcsán (esszénovella)

Megjegyzések Mórocz Mária (P)rózája kapcsán

a harminc-valahány éves férfi elnyúlt az ágyon, és hallgatta, ahogy mesélek, élveztük az értelem bágyadt és ellentmondásos, öncélú gyönyörét, beszéltünk, ő a csöndjével, én pedig a tengerről, amit sohasem láttam, nem is vágyom rá, de nézd csak, az ember a legállatibb körülményekhez is képes alkalmazkodni, hallottad, a fölboncolt fiatal nő gyomrában megtalálták a kivájt szemet és a levágott alabástrom ujjakat, a szerelemre gondolunk közben, ahogy mesélem, és átmenet nélkül a gyöngykagylóról kezdek beszélni, mondd csak, neked nem gyanús, hogy csak betegen termel gyöngyöt...?) Utána a tagadás mint ritmusadó gesztus: „ez nem ok, és nem okozat“. Visszatérve a másik személy gondjára, soha nem tudjuk róla, hogy kicsoda, mert bizonytalanságban hagy efelől írója, hacsak nem számítjuk bizonyosságnak az identitászavart. A többértelműség éppúgy tudósít erről, mint a kommunikáció csődjéről. Az összes eddigi novellája: a Szakítások, a Bohócok temetése, Az Elvetélt, Az Utazó, Szerepek és lépések, úgy tűnik, a becketti irányvonalat követik (egy frászt, ebben a röhögtetően undorító fajban megtalálható minden állatfaj, marhajó, az alkalmazkodás és fejlődés közti alapvető különbség... szóval tényleg úgy gondolod, hogy van az a bizonyos lehetőség? na persze az utolsó, csakhogy minden lehetőség mindig utolsó, tehát azt mondod, hogy a férfi és női szerep eíjátszásának az arányát kéne megtalálni, most képzeld, a nő szívóssága, ereje, és a férfi pszichikuma, a nő az, aki manipulál a másik törékeny, furcsa létével, és mi van, ha benne van a férfi önhibavalóságának rettegése, és ő is teremteni akar, nem ősi törvények által, hanem értelemmel, manipuláció, és felült a heverőn, figyelő szemmel nézett rám, és azt mondta, én úgy képzelem, hogy ez a fajta nő fantasztikusan élvezi a szexet, de frigid, nemtelen önzésénél fogva csak önmagába elégülhet ki, a kétéves Dávidká- ra gondoltam, hogy milyen sors vár rá, az arányra, a ciklikusságra és a harmóniára eszméltél rá, addig, amíg van időd, kettyintsd végig Európát, barátocskám, erre fölröhögött) „Azután nem láttalak, talán elaludtam, csak éreztem, hogy a szobában van“ „Az ágyad végében áll és néz, bár szemeit nem látod“ És íme a mérleg nyelve: „Tudod őt. Vannak fogalmaink a halálról.“ Nem is a mondat szerkesztése igazán izgalmas talán - hallatlan ritmusérzéke, intellektualizmusa, zeneisége ellenére -, hanem a hangsúlyai, amelyek szintén lemondást, kiábrándultságot tükröznek, és - ellenpontozásként - valami félelmetes vihar előtti csöndet (mögöttem újra fölhangosodik a társaság, és érzem a felém közelítő léptek bizonytalanságán a szájszagú jövő bizonyosságát, husikám, mondja, ugye nem zavarlak, hogy is zavarnálak, kedves fickó vagyok és baszd meg, ha most nem figyelsz rá, azt mondja nekem a polgármester, hogy várjak a soromra, de hát már öt éve fel vagyunk iratkozva lakásra, heten élünk másfél szoba konyhában, ilyen nyomokat hagyunk magunk után, ujjlenyomatot egy vizespoháron, a szomszéd meg bement, letett tízezer koronát az asztalra, és harmadnapra megkapta a háromszobás lakást, tudom, ő mondta, a füst marja a szememet, valaki borízű hangon énekelni kezdett hátul a helyiségben, az én részegem meg feláll és nekem is hozna valamit, és én közben arra a hétéves kisfiúra gondolok jövőtlen szabadsággal, aki három-négy éves korában haldokolva cipelte a felfoghatatlan napok büntetését, túlélte, túlélt kómát, szívbajt és leukémiát, vagy nem is volt az, az orvosok tévedtek, vagy a betegséget, vagy a gyógyulást illetően, és ép maradt az értelme így-úgy, bárkihez odament és sivalkodva megcsókolta a kezét, púpos és