Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Mórocz Mária: Epilógus (elbeszélés)
Epilógus maradt, kicsit megszeppent. Néhány hét múiva elbizonytalankodott. Addig gyötrődött, míg végül is beismerte, hogy ezt a gyereket nem is igazán akarja. Nem volt benne sem várakozás, sem indulat. A gyereket nem vetette el. Valahol működnie kell a sorsszerűségnek - nyugtatgatta magát. Csakhogy ennek is meg kell fizetnie az árát. Az az igazság, hogy Eszter születendő gyermeke iránt nem érzett semmit. Ezt később vallotta be magának, amikor a gyermek megszületett, de nem tudni, milyen oknál fogva - állítólag túl gyenge volt a szíve -, néhány óra múlva meghalt. Eszter akkor sem érzett semmit. Mikor megnézte, arra gondolt, hogy ehhez a teremtéshez, azon kívül, hogy magában hordta, semmi más köze nem volt. Kellő önkritikával arra gondolt, hogy a nagy átverések elkerülése miatt a gyereknek jobb így. Azt is érezte, hogy valami nagyon nincs rendjén körülötte. Az igaz, hogy fáradt is volt. Rövid időn belül napirendre tért elúszott - ez kicsit morbid - anyasága fölött, vagyis csak úgy, ahogy a nagy döntéseket és kompromisszumokat süllyesztjük el magunkban, hogy legyen időnk a kevésbé meghatározókkal eltelni... Ezt nem sokkal ezután hallotta a vonaton egy társaság férfitagjától, s miután meggyőződött róla, hogy az illetők nem Jehova Tanúi, bár a párbeszédet feltűnően provokálták, vitába szállt a férfival. Ennek a vitának nemcsak azért nem volt értelme, mert a férfi esetleg mégis Jehova Tanúja volt, hanem mert Eszter már az első szavánál tudta, hogy a másiknak igaza van. Túl nagy vehemenciával érvelt. A többiek hallgattak, miután befejezte, néma csend lett a fülkében. Bólogattak, és ott volt a „DE“ a szemükben. (Mégsem Jehova Tanúi voltak!) A férfit Ákosnak hívták, s egy befutott divatfotós volt. Két megállóval később felajánlotta Eszternek, hogy készít róla fotókat, mire Eszter erős hányási ingerrel, majd néhány napos hasmenéssel reagált. Majd mindez gyomorfekélybe torkollt. A sálingen meghatározás szerint ennek fejében mentesült Az árulás vádja alól. Ez ideig- óráig megnyugtatta. Vezeklésképpen még a családjával is felújította a viszonyt. Amikor hazalátogatott, kedves és beszédes volt. Időnként vihogott és bohóckodott. Mindenki örült. Mintha. Időnként azonban teljesen kiszámíthatatlan reakciói voltak. Általában nagyon agresszíven válaszolt, amit láthatólag később meg is bánt. A kisvárosban tudni vélték, hogy a szomszéd város papjával tart fenn viszonyt. Mint később kiderült, az illető nem pap, hanem festő, csak papos külseje van, s nem volt közöttük viszony, csupán Eszter hált nála néhányszor, amikor már kibírhatatlannak érezte az egyedüllétet. Nem magyarázott be magának már semmit. A papos külsejű piktor igyekezett vigasztalni őt, képességei azonban meggátolták, hogy némi gőze legyen Eszterről magáról. Igaz, ez valami rendkívülit kívánt volna, így nem lehet tőle rossz néven venni. Ezt Eszter is belátta. Megfelelt neki az, hogy mindketten tudják, miről van szó közöttük, s nem várnak el egymástól semmit, ami ezen felül volna. Ráadásul nagyon keveset beszéltek. Általában csak köszönni szoktak egymásnak. Mígnem Eszter kissé késve, de ráébredt arra, hogy számára ez a kapcsolat megalázó, arról nem is beszélve, hogy a férfit is megalázza vele. így a következő alkalommal elköszönés előtt még azt is közölte, hogy nem jön. A piktor tanácstalan és - néhány óráig - vigasztalan maradt. Eszter döntései látszólag ellentmondók voltak. Annak ellenére, vagy éppen azért, mert ezeknek megvolt a törvényszerűségük, azaz öntörvényűk és belső logikájuk volt. Az egyetlen hiba az volt, hogy a valóságban Eszter sem tudta iga