Irodalmi Szemle, 1991
1991/12 - Mórocz Mária: Epilógus (elbeszélés)
Mórocz Mária zán ezeknek a döntéseknek a megfejtését. Pedig egyre jobban szeretett volna eljutni a gyökerekhez. Amit érzett és látott az egészből, az a rejtőzködés többszörös faijai védett építménye volt, amelyet magára zárt, s a kulcsát elveszítette. Ezt még nem vallhatta be magának, csak a falak egyre növekvő szorítását érezte. Most már nemcsak azt érezte, hogy valami nincs rendben, hanem félt is. A félelmeiről azonban már régen nem beszélt senkinek. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova, céltalan, parttalan...“ (Babits) Bármihez hozzákezd, mindenhez van tehetsége, éppen ezért úgy érzi, nem szabad semmit csinálnia, hiszen ha egy valamit tudna, az igen, de mindenben jónak lenni - ott valami gyanús. Az ilyenre mondják, hogy eladta a lelkét a démonnak, mondja a nagymama, aki ördögöt akar mondani, de ahhoz nincs bátorsága, hátha hívásnak veszi... Mindez akkor történt, amikor megtalálja Eszter noteszét, amelyben régebbi verseit őrzi. Egyet megpróbál elolvasni, de megfájdul a szeme az erőlködéstől. Ha lett volna bátorsága és ereje, ahhoz kezd, amit a legkevésbé tud, éppen ezért a legkevésbé is szeret. Leköltözik vidékre, egy hatalmas kertben virágot vagy zöldséget termelni. Ezt ritka és gyenge pillanataiban gondolta, ám egyszer sem komolyan, csak azzal a nosztalgiával és önsajnálattal, amellyel a gyenge pillanatokat kitöltjük, hogy aztán ezekre is emlékezni lehessen. Nem sokkal ezután Eszter az albérleti szobájában volt. Nem érzett fáradtságot, csak ellenállhatatlan kényszert, hogy horizontális helyzetbe kerüljön. Lefeküdt, közben tudta, hogy nem lesz ereje felállni, pontosabban megmozdulni. Itt fog feküdni, kimeredt szemekkel fogja bámulni a plafon szemcséit. Nem gondolt semmire, nem volt érvényes a muszáj kényszere. Nem volt boldog. Nem érzett semmit, csak valamennyi sejtjével tudta, hogy minden, ami eddig történt vele, ezt az állapotot hozta közelebb, ezt sürgette. Tudta, hogy ezért érezte mindig az átmenetiség állapotát, mert ide kellett eljutnia, a közöny bevallott nem-jelenva- lóságába. Ilyen értelemben boldog is volt. Csak ennek a boldogságnak már semmi köze nem volt az eddig elgondolt és megélt boldogsághoz. A Megoldás: (Annak tudatában, hogy megoldások nincsenek, csak a bevégezte- tettség ténye lehet érvényben.) Eszter két napig feküdt teljesen mozdulatlanul. Mikor felkelt, tudta, megadatott neki a lehetőség, s hogy minden kérdésre önmagában találja meg a választ, amely kellő érvénnyel bír az ő és a világ viszonyát illetően, s amelynek érvényességében legalább megszületése pillanatában bízhat. Tudta, hogy vissza kell térnie helyszínekre, hogy tudjon valamit a múltjáról. Valamit, amit valósnak, akár igaznak is nevezhetnénk, ha nem tudnánk, hogy az idő végzése kétélű. Megértette, hogy senki segítségére nem számíthat, senki támogatására és simogatására. Minden embert egyformán távol és egyben közel érzett magához. Hogy nem kérhet számon senkitől semmit, hogy meddő védekezése az embernek az események újrajátszása, „végigjátszani a »Ha« lehetőségeit. Ez sem más, mint a »mintha« fárasztó közönyének vigasza, s a fantáziáé“ - gondolta. Tudásra van szüksége. Sejtette
