Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - A Madách Imre Irodalmi Díj 1990-ben (értékelések)
A Madách Imre Irodalmi Díj 1990-ben nincs abszolút uralkodó, akinek a csörgősipka alól szemébe lehet (kell) mondani az igazságot, akkor minek a csörgősipka? Bettes István szótákokra épülő költészete a nyolcvanas évek szlovákiai magyar lírájának több mint érdekes színfoltja volt. Bettes kezében akkor a szójáték nemcsak az ellenzékiség burkolt formája, hanem egyfajta fanyar-keserű önirónia kifejezése is: állítva tagadó „iródiái“ nemcsak a hatalmat leplezik le, hanem azt a tömegembert, azokat a „ patolya pititízes malonya agyonnyalomkákat" is, akik gyávaságukkal, tehetetlenségükkel a hatalomnak lehetővé tették a tömeg manipulálását. A költő ezekben a sokszor halandzsaszövegeknek ható, értelmetlen vagy többértelmű nyelvi képződményekben - Arisztotelész klasszikus iróniadefiníciója és az udvari bolond kényszeredett-szenvedő hahotájának a természete szerint - azt játssza, hogy intellektusa nem egyéb, mint puszta nyelvfacsarás, tudatlanságot színlel, hogy az elmés színlelés, az intellektuális játék az olvasóban, bennünk leplezze le a tudatlanságot, a manipulálható ostobaságot, a talpnyalást. A diktatúra éveiben, amikor a nyílt ellenzékiség csak a szamizdat kiadványokban volt lehetséges, akkor ez a költői színlelés, ez a lírai bohóc-attitűd (Bettes első kötetének a címe: Bohócok áldozása) szintén a szamizdat egyik formája volt. Erősen funkcionált kifejezésforma, de ma, a szabadsajtó korában már inkább csak a színlelést, a bohócmozdulatokat, a tiszta játékot érzékeljük belőle. De mivel ennek a tiszta játéknak is megvan a képzeletünket erősen megmozgató (elsősorban zenei) struktúrája, ez sem kevés. A játéknak ez a bizonyos fokú elfunkciótlanodása hívja föl a figyelmet viszont a kötet egyik koncepcionális hibájára: a gyakori aránytévesztésre is. A szójátékok, a szándékolt nyelvi lapszusok, a pusztán zenei jelentésű halandzsaszövegek túlburjánzása ugyanis sokszor nehezen olvashatóvá, fárasztóvá s így élvezhetetlenné teszi Bettes István egyébként kétségkívül rendkívüli teljesítményét. Tőzsér Árpád Ľubomír Feldek: Van Stiphout. Fordította: Nóta János (Madách, 1990) Ľubomír Feldek azon szerzők egyike, akik a kevésbé kiemelkedő alkotásaikkal is fel tudják hívni magukra a figyelmet, s ilyenféleképpen minden művük irodalmi esemény. S mindez valószínűleg a természetükkel, a tökéletes önnépszerűsítés képességével függ össze. S csak természetes, hogy az ilyenfajta tehetséggel megáldott embernek nincsenek fékező gátlásai, s képes szabadon megnyilvánulni műalkotásaiban, munkáinak művészi színvonalában, vonzerejében is. S akkor is, ha ezek a munkák nemigen haladják meg az átlagot. Úgy vélem, hogy ezek az általános észrevételek (ha nem maradéktalanul is) Feldek Van Stiphout című regényére is érvényesek. Ez a mű, összehasonlítva irodalmunk veretesebb prózai szövegeivel, nem különösebben igényes, sikere mégis rendkívüli volt. Legalább is irodalmi körökben így tudtuk. Mi a titka a Feldek-regény sikerének? A gátlástalanság (a véleménynyilvánítás szertelen szabadsága) mellett valószínűleg az is, hogy a szerző kitűnően ért az
