Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - G. Kovács László: „Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom” (tanulmány)

G. Kovács László

rében tért vissza régi szokásához; az utolsó feljegyzés egy héttel halála előtt. 1860. április 1-én került a Naplóba.

A gróf a feljegyzéseket élete végéig titkos, csakis önmaga számára írt anyagnak tekintette, melyet a halálát követően haladéktalanul és kivétel nélkül meg kell semmisíteni. „Minden irományaim ’s papírjaim Önnek discretiójára maradnak - írta 1839. április 21-én titkárának, Tasner Antalnak - csak a napló könyveimet, mellyek bagaria bőrbe kötvék ’s lakatokkal ellátvák, kívánom elégettetni; és ezt Önnek lelkére kötöm. Tartalmuk egészen érdektelen, ’s csak előttem érthető ; de emellett még is compromittálhatna sokakat... “ Tasnernek - akiben minden munkatársa közül leginkább megbízott - később sikerült őt meggyőznie e drasztikus óvintézkedés feleslegességéről, mindazonáltal Széchenyi végrendelete 1841-es toldalékában is kifejezte meggyőződését, hogy titkára „semmi hatalom által nem fogja magát kényszeríttetni hagyni, hogy irományaim olly részét is köztudomásra adja, melly valakit compromittálhatna, de azt lángoknak adand- ja át“. A hűséges Tasner ura halála után habozás nélkül teljesítette annak óhaját: a Napló tekintélyes részét elégette, illetve tussal olvashatatlanná tette. Látatlanban is biztosra vehetjük, hogy a politikai és társadalmi élet különböző szereplőit kompromittáló(?) részeken kívül a Széchenyi szexuális életére, érzelmi viharaira vonatkozó feljegyzések semmisültek meg. Számos jel utal arra, hogy Széchenyit a szerelem és a szexualitás kérdései rendkívül intenzíven foglalkoztatták; 1849- ben és 1851-ben írott döblingi önvallomásaiban elképesztő kicsapongásokkal és „szerelmi bűnökkel“ vádolja önmagát, s bár ezek a kihágások többé-kevésbé a képzelet szüleményeinek tekinthetők, közvetve mégis a feltételezésünket támasztják alá.

A kár jóvátehetetlen, azonban a fennmaradt - több ezer oldalas! - Napló így is csaknem teljes képet nyújt Széchenyiről: lapjain feltárulnak egy par excellence romantikus lélek bizarr titkai, megismerjük emberfeletti kínjait, szűnni nem akaró vívódását, komor töprengéseit, tanúi leszünk érzelmi fellángolásának és fokozatos kihunyásuknak.

Széchenyi Naplójánál különösebb és megrendítőbb olvasmányt elképzelni is nehéz. Kínzó ismerkedés ez múltunk egyik legnagyobb lángelméjével, aki e világi demiurgoszként lépett a történelem színpadára, feljegyzései azonban jószerivel szünet nélkül nem e világi gyötrelmekről számolnak be. Jegyzeteinek kései olvasója döbbenten látja, hogy a kor teremtő géniusza a balsors kárhozottjaként „szenvedte el“ az életét.

Alighogy elkezdte a Naplót, máris megjelennek élete fúriái: a lelkiismeret-fur- dalás, az önvád és az örökös balsejtelem. Olvassuk el az augusztus 9-i bejegyzés egy részét: „Augusztus 9-ike életem egyik legfurcsább napja volt. Ez volt az első lépés a balsors felé, a bűnös szenvedély kezdete: kútfeje majdani kétségbeesésnek. (Egy igen csinos asszonnyal Cenkről Bécsbe utaztam).“ A szűkszavú feljegyzés a sógornője, gróf Széchenyi Pálné Caroline Meade iránti végzetes vonzalom kezdetét örökíti meg. A „bűnben fogant“ szerelem következménye nem lehetett más, mint a botrány - és reménytelenség. A reménytelenség pedig halálvágyat szül az egzaltált Byron-rajongó lelkében; nemcsak a szerelemtől, az élettől is búcsúzni akar: „Élj boldogul, szerelmesen, én úgy érzem, nem élhetek tovább, a szerelemre szívem kihalt, a csatához cserbenhagyott a szerencsém. En