Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - G. Kovács László: „Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom” (tanulmány)

„Elszántam, hogy megyek, míg fel nem bukom“

gedd hát a halálban megtalálnom a boldogságot, melyet az életben hasztalan kerestem volna.“ (1815. április 1.) Már a fiatal Széchenyinél szembeötlő a rendkívül erős halálvágy és haláltudat: a - sokszor csak vélt, illetve mértéktelenül felnagyított - kudarcok, sérelmek, a kozmikus világfájdalommá növesztett bánatok, rossz hangulatok minduntalan szélsőséges érzelmi reakciót váltanak ki belőle. Két héttel a fenti bejegyzés kelte előtt ezt írta: „Ma olyan rossz lelkiállapotban voltam, és immár minden rózsás reménység híjával a jövőmben, hogy hazafelé menet az öngyilkosságra gondoltam“. Az effajta bejegyzéseknek se szeri, se száma, 1848-ig élete mindegyik szakaszában refrénként térnek vissza. A romantika korának ifjú s kevésbé ifjú boldogtalan szerelmeseinél mi sem tűnik természetesebbnek, mint az ehhez hasonló gondolatok: „Magánosan ülök itt, és egyedül, valóban egyesegyedül a tengernek partján, mely vinni fog, el, talán örökre; jó volna ez, hisz Isten az ő kedveseinek korai halált ád...“ (1818. július 17.) Széchenyinél azonban a romantikus póznak tűnő halálvágy markáns személyiségjeggyé alakul át. 1827. április 24-én már nem csupán egy újabb reménytelen szerelem gyötri lelkét: egész életét eliselhetetlen kudarcnak érzi, s így sóhajt fel: „Ó, micsoda boldogság lenne nekem-életemet-bevégezni. 1828. július 15-én pedig, miután megállapítja, hogy a lelke „szenvedő“ és egészsége „naponta rosszabbodik“, döbbenetesen profetikus mondatot vet papírra: „Életemnek mégis erőszakos módon fogok véget vetni - ezt előre látom.“ Néhány hónappal később, november 22-én pedig tényként szögezi le: „Életem legtöbb pillanatát valami végtelen halálvágy határozza meg.“ Széchenyi ekkor már nagy ívű és számos vonatkozásban vitathatatlanul sikeres politikai pályája kezdetén áll, egyre inkább bekapcsolódik az ország társadalmi, kulturális életébe - s újra meg újra a halált kívánja, öngyilkosságra gondol. Fiatalabb éveiben elsősorban a szerelmi bánat ihlette öngyilkos gondolatokra; később - a legnagyobb sikerek idején is - gyakorlatilag minden arra ösztönözte, hogy a pisztolyára gondoljon. Meggyőződése, hogy élete „elrontott“ és „hiábavaló“, s az általa elindított reformfolyamat sikereit is hovatovább csak az ország pusztulása, a nemzethalál felé vezető út mérföldköveinek látja. Mintha önmaga mindig „siralmasnak“ aposztrofált testi s lelki állapotát terjesztené ki az országra. „Én is oda vagyok, és Magyar O(rszág) is!“ - jegyzi fel Naplójába 1836. október 9-én, a nyomaték kedvéért magyarul. S a külső szemlélő milyennek látja ugyanebben az időben Széchenyit? Kimeríthetetlen energiájú, fáradhatatlan és elszánt politikusnak, aki minden erejét latba vetve küzd a Duna szabályozásáért, a leendő Lánchíd felépítéséért, s gondos gazdaként épp októberben tesz szemleutat kiterjedt birtokain... A reformok az osztrák kormány ellenkezése, gáncsoskodása dacára is haladnak, ő pedig így ír: „Üszkösödés az országban, - s következésképp énbennem is“ (1838. február 18.) Az 1840-es években, amikor Kossuthtal az élen a reformkor új nemzedéke vette át a vezető szerepet - a legkevésbé sem kisebbítve ezzel Széchenyi munkájának rendkívüli jelentőségét -, egyre gyakoribb nála a feleslegesség(!) érzete. „Égyik oldalnak sem fogok tudni a javára lenni! Fent és lent egyaránt kárhoztatás.“ - kommentálja a rá jellemző pesszimizmussal a Habsburg-dinasztiához hű, ám Magyarország felemelkedéséért tevékenykedő s bizonyos értelmeben valóban két malomkő közé kerülő politikus dilemmáját. (1847. október 19.) A dilemma feloldását borúlátó pillanataiban sokszor a végleges visszavonulásban látja, hiszen