Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)

Pilinszky János emlékének (1921-1981)

vagyis teljesebb átéléshez segít hozzá“ (uo. 218). Mi a vázolt inkarnációt mint a résznek egésszé válását, a mű részelemeinek és egészének funkcióváltását és metaforizmusát fogjuk fel, a műalkotásnak és az irodalomnak alapvető ismérveként mint értékelésének és értelmezésének befogását az általa kiteljesülő létélményünkbe („a teljes világ [az ismerős és az ismeretlen] és benne önmagam szerves egységként való bensőséges átéléseként“, uo. 217—8). Ha módosítjuk a költő fejtegetésének terminológiáját, az az esztétikai funkciónak, valamint az esztétikai és a pragmatikai funkciók kapcsolatának Mukaŕovský-féle meghatározásával egyezik (vö. Mukaŕovský, 1966, 46, 1948, 162-3).

A műfajok szerintünk mind alkalmas közegét teremthetik meg annak, amit költőinek, költőiségnek nevezünk (költészet = szépirodalom), hisz e jelölés történetiségében nem kötődött mindig a lírához és a vershez, ami a műfaji alapelveknek más-más arányú, de mindegyik műfajban együttes részesedéséből (Stai- ger, 1946) következhetne; noha eredendő egymásrautaltságukat újból és újból szóvá teszik, a szimbolizmustól számítva a költői és a lírai szinonim kifejezés. Az, hogy a lírát olyan műfajként kezelik, amelyben az irodalminak a sajátosságai sűrített formában vannak jelen, támogatja az egybevonást. Lett légyen bármiképpen is, vizsgálódásunkban a líra „másságát“ legalább úgy, hogy benne az esztétikai transzponálásnak speciális módja van: a „vertikális“ jelentés, a részelem fokozott önállósága („a lírai műben minden egyes motívum közvetlen kapcsolatban áll a magasabb szintű jelentéstani egységekkel s a mű egészének értelmével“, Červenka, 1961, 27), a vers jelzése, a lírai költemény terjedelmi korlátai stb. - s ezek mind mintha arra volnának hivatva, hogy még „vertikálisabban“ teljesítsék az Esti Kornél éneke szerinti „légy mint a minden, te semmi“ kijelölést-transz- cendálást. A szavak helycseréjével ennek látszólag ellentmondó verszárás („légy mint a semmi, te minden“) sem mond mást, akár - még inkább magára az alkotásfolyamatra értve - Tandori Dezső túlzása: „Próbálj meg úgy írni, mintha nem írnál“ (Tandori, i.m. 119, 291), amelynél, mivel verskötetben olvassuk, a tárgyat, „lírai verset“, odaérthetjük - a modern költészet lehetőségeit mind a módszer tematizálódásaként, mind a líraínak-epikainak dichotómiájában és kölcsönösségében jelölendő.

A kérdésfeltevést több irányban és más-más szinten folytathatnánk. A Koszto- lányi-versből („Ne mondd te ezt se, azt se“), az ellentét-ellentmondás egybeeséséből benne („Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység / és mily tömör a hígság / és mily komor a vígság“) - a „mindennek“ mint a líra teljességigényének, „konkrét univerzumának“ tisztázásában eljuthatnánk a teljességnek - lehetőségnek mint zenei princípiumnak a megfeleltetéséhez, ahogy az a romantika líraelméletében vagy P. Valéry felfogásában jelentkezik.11

A lírai és a prózai (köznyelvi-szaknyelvi) nyelvhasználatnak az egyes nyelvi szintek, valamint recepciójuk szerinti összevetésekor az elsőben a hangalak és a ritmus releváns voltát, a szó felcserélhetetlenségét, a kitéríthető szintaxist, je- lentéstanilag a polifunkcionális-polivalens szóhasználatot, rendhagyó szótársítást, a lexikai és a szintaktikai elvárás bontását állítják szembe a másik kettőnek a tulajdonságaival. A polifunkcionális jelentés a költeményt jelentésmezővé transzformálja, amelyben bővül-másul a szavak jelentésköre, s a nyelv mint kód csak a szövegben, a szöveg által létesül. A logikai viszonyok felfüggesztése és