Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Zemán László: Pilinszky János emlékének 1921-1981 (tanulmány)
Zemán László a grammatikai szabályok kitérítettsége aktív és alkotásszerű recepciót feltételez (1. Schmidt, 1968). J. Cohen a hangtani és ritmikai tulajdonságoknak, továbbá a nyelvi struktúráknak a szintjein mérve össze a lírát a prózával (leginkább véve prózának a szaknyelvit), az eltérést mint az egyezményes nyelvi kódnak és a reá támaszkodó prózai nyelvhasználatnak a tagadását, mint a denotatív nyelvről - a hangtani szint, a szerkezetfigurák, a poétikai metafora és a poézis mint metafora által - a kon- notatív nyelvre történő átállást mutatja be (i.m. 189, 197, 212-224). Most nem azt kívánjuk bolygatni, hogy a kétféle jelentés vitatható kölcsönös kizárólagosságát pártolja (uo. 217), inkább azt méltányoljuk, ahogy a saussure-i jelölő-jelölt és a hjelmslevi kifejezés-tartalom, valamint konnotációfogalom rendszerét következetesen alkalmazva felveti a „lírai-poétikai tartalom“ kérdését, s a végső lírai jelöltet és konnotációt, a lírai tapasztalatot, a fogalmival szemben az emocionálisban, a pátoszban fedi fel (uo. 225). E tartalmi-referenciális következményt egészíti ki a motiváltság elemzésével, amelyet kezdetben főképpen a szokványos jelölő-jelölt kölcsönösségében és mint a jelentés formáját vizsgálta (kiélezve: a poézisban „a jelölő a jelölt“, ami messzemenően blokkolhatja a fordítást; vö. i.m. 35-41, valamint uö. 1972,433; a kérdés sokrétű megközelítését lásd Fónagy Iván munkáiban), majd a signifiék viszonyában adja meg mint a líra elhatárolódását a prózától (uo. 433 és kk.). A lírában eszerint az eltérésnek olyannak kell lennie, hogy a jelöltek, az értelmezés szintjén a „poézis logikájaként“ jöhessen létre egy „patetikus koherencia“ (uo. 444, tovább részletezve: uö. 1976, 416 és másutt). Nem kísérelhetjük meg itt még vázlatosan sem az eltérés-fogalom történetének és szerepének ismertetését, századunkban Saussure nyelvszemléletétől kezdve, az orosz formalizmus irodalomelméleti kategóriáján át a nyelvészeti és az irodalmi vizsgálódást egymáshoz közelítő s napjainkban tovább alakuló tudomány- történeti szakasz irányzatainak, iskoláinak felfogásáig, amelyből sehol sem hiányzik. Alkalmazásának módját jelzik többek közt J. Cohen, R. Levin (1962, 1963,1965) munkái. Generatív fogalmazásban az irodalmi szabályrendszert mint eltérést a normál-nyelvre ráépülő másodlagos kódnak minősítik (Bierwiesch), s a generatív indíttatású, valamint az austinit is magába olvasztó Van Dijk (1976) és mások a pragmatikai viszonyt rendelik a többi fölé, mely szerint a szépiroda- lom-poézis irodalomvolta („eltérése“) performatív szabályoktól függ.12 Eközben a „profán“ és a „szakrális“ idézett kapcsolatáról, a visszacsatolásról, az azonosságról a különbözésben mint feltételről sem kell megfeledkeznünk (vö. Trabant 1974). E közbevetéssel akárcsak jelzésszerűen utalunk arra, hogy a 20. század második felében a modem költészet versszerűségének vizsgálatában a nyelvészet eredményei, a nyelvi szerkezeteknek és értékelésüknek a nyelvtudománynak a kommunikációs szempontokat is magába foglaló kategóriáiban eszközölt leírása, saját körülhatárolásunkban a funkcionális stílusoknak egy- másravonatkoztatásában érvényes paradigmájában, amelyben az integrált stílusfogalom alapján (1. Miko, 1973, ll^tt), 1978, 85) az adott poétikai kategóriák és nyelvi képviseletük egyeztethetősége nem jelenthet olyan dilemmát, mint a kétféle (nyelvi : szépirodalmi) stilisztika híveinek - alig mellőzhetők. 3.1. A következőkben újból a költőiségnek-líraiságnak, a líra és az epika össze
