Irodalmi Szemle, 1991

1991/11 - Fónod Zoltán: Helyzet van, feleim! (hozzászólás egy vitához)

Fonod Zoltán

a napos oldal elkényeztetettjei. Azt pedig teljesen figyelmen kívül hagyja, hogy 1957-től irodalomkritikával, publicisztikával is foglalkozom. Ha majd most megtagadva önmagam (az első körben ezt nem tettem meg!), felveszem ezt a gonosz szándékkal odadobott kesztyűt (anélkül, hogy az „ollózásért“ cserébe az egyetemisták korábbi „tematikus“ szakdolgozatairól szólnék), teszem ezt azért, hogy dokumentáljam, ettől az „elvetemült“ módszertől, a kompilációtól a „mesterművek“-szerzői sem mentesek. Történetesen ők is az említett egyetem docensi, tanszékvezetői stb. státusában „estek bűnbe“. Turczel egyébként bélyegként, megbélyegzésként használja a kompilációt, holott ebben a műfajban (és a rokon szakmákban), de a tudományos kutatás terén is, ezt a kényszert senki sem kerülheti el. A történelmi események alakulása, a könyvek, versek tartalma, eszmeisége, költészettani vonatkozásai eleve vonzzák ezeket a „sablonokat“. Egyedül az esszéíró szabadulhat ettől a „nemszeretem“ kísértéstől.

Van még egy „megejtő“ és felette tisztességtelen megjegyzése a „vitairat“ szerzőjének. „Az is érthetetlen - írja hogy a Madách Kiadó ilyen státusú szerzőtől ismételten elfogad összevissza foltozott kéziratokat. Egy közrendű emberrel már az első hasonló kísérlet után nem álltak volna szóba.“

Nem kutatom, mi az, hogy „ilyen státusú“, hisz a szerző eleve becsmérelni kíván vele. Legfeljebb azt mondhatom, a kiadó nem „státusok“ szerint foglalkozik a szerzőkkel, hanem a beérkezett kéziratnak kijáró tisztességes elbírálás kötelező elve alapján. Jómagam több mint három évtizeden át az alkotás tisztességét védtem a pártdiktatúra hatalmasságaival szemben. És azokat is, akik ellen a hajszát szervezték. Nem szolgáltam „nyomorító hatalmakat“, ezért emelt fővel állhatok a magyar közvélemény előtt. Mi jogosítja fel Turczelt az ilyen kijelentésekre? A kora, vagy hogy elfogult gyűlöletében nem tud magán uralkodni?!

A „státus“ dologhoz annyit: Turczellal azonos egyetemi, pedagógiai és tudományos végzettséggel, minősítéssel, fokozattal rendelkezem. De ha nem így lenne, akkor is elvárhatom, hogy a „süvölvényekkel“ szemben is alkalmazhatatlan modor helyett a vitaerkölcs tisztességéhez igazodjék. Igaz, hogy az irodalomtörténetet neki kellett volna megírnia, mindenki tőle várta. Előtte Fábrytól! Nem így történt. Jómagam egy kísérletet tettem. Ezt bárki, bármikor megteheti, hisz minden kísérlet előtt nyitva az út. Függetlenül attól, hogy ezt tűri-e a konkurren- cia! Olyan módszert használtam, amilyet a „szakma“ művel. És ha 1984-ben sérelmesnek tartotta az Irodalmi Szemlében közölt sorozatot, vagy 1986-ban irritálta mindaz, ami a Tegnapi önismeret című kötetben megjelent (a kötetet mellesleg Madách-díjjal tüntették ki!), módja volt arra, hogy igazának, vélt igazának hangot adjon, elégtételt szerezzen, akár törvényes úton is.

Engem ebben a „hajcihőben“ az vigasztal, hogy az olvasóknak lehetőségük van arra, hogy a köteteim anyagát, írói profiljait összehasonlítsák bármelyik szóban forgó művel. Feltételezem, kevesebb okuk lesz a gyanakvásra, mint azoknak, akik most „minősítettek“.

4. Jellemző a vitaerkölcsre, hogy Turczel a tőlem közölt szemelvényeket-minősíthetetlen módon - egy a nyilvánosság előtt ismeretlen, ezért ellenőrizhetetlen, kiadásra nem került kéziratból vette. Ezeket a szemelvényeket egyértelműen a tendenciózusság, a manipulálás, a kihagyásos módszer jellemzi. Azt idézi, amire neki „szüksége“ van!