Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Kulcsár Ferenc: Imádságok V. (esszé)
Kulcsár Ferenc szépségéből ered. Könnyen belátható e tétel igaza, ha felismerjük és elismerjük, hogy lelkünk-szellemünk csak a hiány állapotában telített, mert egyedül csak ekkor független. Igen, amikor a hiány szépsége csordultig tölti a lelket, akkor szabad akaratunk ajándékából mindentől és mindenkitől függetlenül, egyedül mi, egyedül a személyünk dönt arról, mi felé vagy ki felé induljon el, hogy telítettségét ráárassza, mintegy egyesüljön vele. És ezek a „nemzések“, ezek a „teherbe- ejtések“ eredményezik az emberi értékek világraj öttét, verőfénybe lépését. Mi következik ebből? Az, hogy nagy művek, időálló értékek teremtésére csakis független lélek képes, olyan független személy, aki ismeri a szabadság szentségét: a választás szabadságát. S ebben fürdik és ebben ázik a részegségig: töretlen derékkal, egyenes gerinccel. Fürdik és ázik a hiány szépségében, hogy megszüntesse a szépség hiányát - éppen az érték (a szépség) teremtése által. A független személy a hiány szépségének magaslatán áll, azon az élményektől és gondolatoktól roskadozó csúcson, amelytől semmi sem idegenebb, mint a gőg, az önzés, a ridegség és a szeretetlenség. Éppen ellenkezőleg: a hiány szépsége a legteljesebb emberi szeretet, mivel értékteremtő léthelyzet - minden tiszta és szabad hevületével a másik ember szabadságát kívánja megteremteni. A független lélek, a szabad személy mindig egy másik „szabadság“ (szabad személy, szabad lélek, szabad elgondolhatóság) szabad szolgája. Ezért azt mondja: szeretni - szabadság. Igen, a legvégső, a legtökéletesebb szeretet az, ha szabaddá tesszük azt, akit a legjobban szeretünk. Ez nem paradoxon! Gondoljuk meg, ezzel a gesztussal a hiány szépségébe helyezzük szeretett társunkat, vagyis a választás szabadságát ajándékozzuk neki. S ennél drágábbat, értékesebbet ember embernek nem ajándékozhat, mert az ember szabadságra és teremtésre teremtetett. „Hétköznapian“ is elmondom. A szerelmes férfi várja a szerelmével való találkozást, vagyis a várakozás ideje alatt a hiány szépségével telítődik: teremtő állapotban van, szeretettel terhes. Eljön a találkozás pillanata, s ha mindketten szabad akaratukból találkoztak, akkor kiárasztják egymásra a hiány szépsége szülte telítettségüket, mintegy teherbe ejtve egymást nemzenek, hogy verőfénybe lépjen az emberi érték. De ugyanakkor találkozásuk pillanata az a pillanat is, amelyben máris bimbózásnak indul az új hiány szépségének virága: szétválásuk gyötrelme. S amíg ez gyötrelem, addig a szeretet nem szabadság. Ám a szerelmes férfi tudja: szeretni - szabadság, ezért szerelmét úgy kívánja elengedni, hogy megajándékozza őt azzal, amit magának is szán: a választás szabadságával, a függetlenséggel, ami mindenkit megillet, aki ember. S ha szerelmese szabad választásában újra ő részesülne, s ő, a férfi is őt, szerelmesét részesítené szabad választásában, akkor csak egyet tehetne: felajánlaná, hogy ők ketten, két szabad lélek most már együtt fürödjenek a hiány szépségében. Ezúttal azonban már nem egymás hiányának szépségében, hanem egy végsőnek és teljesnek tételezett hiány szépségében, hogy emberi teremtésük egyúttal az isteniben is részesüljön: esztétikai, etikai és hitbeli tengerző szépségében, ami nem egyéb, mint Isten szeretete, a hiány megszűnése - szépség és jóság imája. „Van-e férfinak bírni joga nőt?“ - kérdezi Rilke Egy barátnőm emlékére című versében. így válaszol.
