Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Kulcsár Ferenc: Imádságok V. (esszé)
Imádságok V. Igen, mondanám, ha Rilke nem állna meg ott és nem állna úgy, ahol és ahogy áll, miszerint „ős-ellentét feszül az élet és a nagy munka között“. Vagyis: - ő maga panaszolja, milyen rettenetes - Rilke „a tényéktől nem látja a valóságot“, tegyük hozzá, az emberi tényéktől Isten valóságát; bármilyen nagy költő, az utolsó, a végső lépést nem teszi meg, pontosabban megteszi, hiszen „egész“ világot teremt, de valamilyen rejtély folytán háttal Isten valóságának; ezért vél ős-ellenté- tet feszülni az élet és a nagy munka között. Holott az embernek megadatik eme ős-ellentét feloldása: ha arccal fordul a végső Valóság felé, ősi harmóniát fog felfedezni az élet és a nagy munka között. Aquinói Tamás mondja a csillagokból felénk sugárzó erőhatásokról, s arról a tényről, hogy a csillagok Isten és az egyetemes Törvény akaratának közvetítői, szóval erről mondja ő, hogy „a bölcs uralkodik a csillagokon, de csak annyiban, amennyiben uralkodni tud a szenvedélyein“, vagyis ha szabad akarata van, s feltétel nélkül övé a választás szabadsága. Persze, az emberi választás szabadsága- „Isten létárasztó és törvényszabó akaratának“ méretlen tágasságán belül. Mindazonáltal „az isteni törvény irányában haladva“, nem pedig a függetlenségünktől, szabadságunktól és akaratunktól megfosztó, a szenvedélyeknek, érzéki vágyaknak, önámításoknak és öncsalásoknak szolgáló emberellenességek és életellenességek irányában. Mi hát a hiány szépsége? A teremtés forrása: minden ember szabadsága, függetlensége - minden ember szeretete. „S ahogy szeretet nélkül nincs öröklét, a szeretet is egyedül az örökben, a tökéletesben nyugodhat meg“ - mondja Pilinszky János. Én hiszem e hitét. Ezért nem tehetünk egyebet: a hiány szépségében fürödve a szépség hiányának örökös megszüntetésére kell törekednünk. Imát mondanunk az emberi arányok telítettségéért. Novella. Mi hát az agyunk, ha nem az a hangszer, amelynek húrjai a kozmosz érintésére felzengenek a lélekben! Talitha, kúmi. Vannak az életnek rejtélyei, melyeket - éppen titkuk folytán- nem lehet, játékosan szólva, sem feledni, sem feladni. Édesség szellője lengi be őket, majdnem vagy pontosan úgy, mint az első szerelem színtiszta halhatatlanságát. Vannak az életnek órái, amikor a rejtelmek elragadnak bennünket, aranyló- fénylő, egyszerre súlyos és könnyű örvénye úgy sodor és úgy ölel, mintha csak az öröklét játszódna velünk. Vannak az életnek szavai, amelyek ezer évek óta örökifjak, mintha csak az „Mert ha van vétek, akkor ez a vétek: a kedves szabadságát nem növelni szabad bensőnk minden szabad hevével. Csak ezt tehetjük: akit szeretünk, engedjük el; mert egymásba fogózni tanulnunk sem kell, oly könnyű dolog.“
