Irodalmi Szemle, 1991
1991/11 - Jana Bodnárová: Támadás (novella)
Támadás lom, mégiscsak felém tartott! Hirtelen a köpenyem zsebeiben matattam - gyakran hozok ezt-azt a szelíd mókusoknak. Elég lenne egy darabka kifli. Ujjaim mogyorószemekre tapintottak - ezeket a hattyú biztosan elutasítaná! Leguggoltam.. . A valószínűtlenül gyönyörű madár könnyedén ringatózott felém. A fejünk voltaképpen egy magasságban volt. Érthetetlen számomra, hogy szemének jeges villanása miért nem figyelmeztetett a veszélyre! Vörös, kissé hajlott csőre fölött fekete csík húzódott, úgy tűnt, mintha a madár feje maszkkal álcázott volna... Biztosan azért jutott eszembe a Villa Borghese-beli kép... Nem ilyen alakban szállt-e le Zeusz az érzéki pogány nőre, az elutasító Lédára? A tanítvány úgymond lemásolta Leonardo festményét (akiről a tárlatvezető azt állította, hogy inkább volt filozófus, mint keresztény), s azóta a vásznon egy roggyant léptű, vastag lábú, vágyakozóan kígyózó nyakú fehér hattyú áll, és a meztelenül vonag- ló Léda mögött, éppen úgy, mint itt, sötéten csillog a buja növényzetű tájat elárasztó tó vize... Mindent nyugalom áraszt el, akár egy szerelmi aktus után... A mogyorószemeket feldobtam a magasba. - Ah! - kiáltottam boldogan, mert a hattyú mégiscsak kitárta a csőrét. Még emlékszem, milyen lendülettel tört előre, mellével talán a sekély partnak ütközött... és akkor éreztem csőrének vad ütését a bal szemem fölött. Bíborszínű homály, eszelős rémület, bénultság szállt reám. Vállaimon és az immár sáltól megfosztott nyakamon éreztem a vaskos szárnyak csapásait, a hattyú rikácsolt, röfögött, sziszegett... „le akar tiporni, besodorni a vízbe“, villant át zsibbadt agyamon, amelyből elszállt a világos gondolat, de mégiscsak, lassan, lassacskán, az életösztöntől hajtva elnehezült kezemmel vadul nekilendültem és az iszaptól bűzlő, tollal borított masszára támadtam. Ezzel az erőszakos madárral vívott küzdelemben, melyben a madár valójában már nem madár volt, miként én is megszűntem nőnek lenni, immár két jellem tiporta egymást. A viadalban, amely legalábbis számomra értelmetlen volt, nem tudok semmit az idő létezéséről. Arról sem tudok, hogy akkor csupán egyetlen dologra vágytam-e - átdöfni a hattyú mellét, mozdulatlanul, holtan látni, éppen őt, akiben néhány pillanattal előbb még gyönyörködtem...-Keljén fel, hallja, ébredjen! - eszméltem fölöttem a hangokra. Felnyíló szemem az égbolt és a fenyőfák csúcsát pillantotta meg. A földön feküdtem, fél karom majdnem könyékig a vízbe lógott, őrülten fázott, úgy hogy inkább jeges csonknak éreztem. Egy idős férfi igyekezett felültetni.- Maga elájult... az eséstől megsérült a homloka... itt - nyomott a szemöldököm fölé egy összegöngyölt zsebkendőt. - A gyógyintézet lakója, ugye? - segített lábra állnom, ami egészen jól sikerült. - Nem mondták önnek, hogy az asztmás betegek nem járhatnak ki egyedül? - dorgált meg szelíden... Abban a pillanatban a távolból valóban szárnysuhogást hallottam, surrogó hangot, amely, mindenek ellenére, oly kellemesen kedves volt, mint a harangzúgás elhaló hangja?- Vigyázzon a hattyúra... egy nagy fehér hattyú volt itt... támadott... - s toporogni kezdtem, mert elfogott a hideglelés és a borzongás.- Fiatalasszony, ez a kábultság miatt van - veregette meg az öreg az arcomat
