Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész
Václav Havel vei, amely egy országban erőszakkal magához ragadja a hatalmat a társadalom többségének rovására; e csoport hatalma nyíltan az őt kiszolgáló hatalmi apparátusra támaszkodik, és szociális helyzete alapján aránylag könnyen elkülöníthető az általa uralt többségtől. A diktatúra eme „hagyományos“ vagy „klasszikus“ elképzeléséhez mintegy magától értetődően hozzá tartozik ideiglenességének, történelmi időlegességének és törvénytelen voltának feltételezése; úgy tűnik fel, hogy léte szorosan összefügg azoknak a személyeknek az életével, akik létrehozták; többnyire helyi jellegű és jelentőségű, s bármilyen ideológiával kísérli is meg igazolni létjogosultságát, hatalma mégis mindenekelőtt katonáinak és rendőreinek számától, felszereltségétől függ. Épp ezért a legnagyobb veszélyt annak a lehetőségében látja, hogy fölbukkan valaki, aki e tekintetben jobban áll, és megdönti az uralkodó csoport hatalmát. Azt hiszem, a felületesen szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy annak a rendszernek, amelyben élünk, vajmi kevés köze van az efféle „klasszikus“ diktatúrához: 1/ Nincs helyileg korlátozva, hiszen épp ellenkezőleg, egy óriási kiterjedésű hatalmi tömbben valósult meg, melyet korunk két szuperhatalmának egyike ural. És ha természetszerűleg akadnak is e rendszeren belül helyi és időszakokhoz kötődő eltérések, azok mértékét alapvetően behatárolja az, ami az egész hatalmi tömb területén közös: nemcsak hogy mindenütt azonos elvek alapján és azonos módon épül fel (tehát a tömböt uraló szuperhatalom által kimunkált módon), hanem ráadásul a tömb valamennyi tagországában át meg át van szőve a nagyhatalmi központ manipulatív szerveivel, és teljes mivoltában alá van rendelve e hatalom érdekeinek. Ez a körülmény pedig - a szuperhatalmak napjainkra jellemző nukleáris patthelyzetében - a „klasszikus“ diktatúrához képest rendszerünknek hihetetlen külső stabilitást biztosít: számos helyi válság, amely egy független államban rendszerváltáshoz vezetne, e tömbön belül megoldható a többi tagország hatalmi beavatkozásaival. 2/ Ha a „klasszikus“ diktatúrák egyik jellemzőjének történelmi gyökértelensé- güket tekintjük - olykor csupán a történelem valamiféle vadhajtásainak, véletlenszerű társadalmi folyamatok, emberi törekvések vagy tömegmozgalmak véletlen következményeinek látszanak -, akkor a mi rendszerünkről ilyesmi távolról sem állítható: mert bár fejlődése folyamán már réges-régen elidegenedett mindazoktól a társadalmi mozgalmaktól, melyeknek szociális indítékaiból és eszmevilágából kialakult, mégis, e mozgalmak hitelessége révén (a 19. század szociális és munkásmozgalmaira gondolok) tagadhatatlanul szert tett bizonyos történelmi létjogosultságra; ez az a biztos háttér, amelyre mindaddig támaszkodhatott, míg fejlődése azzá a merőben új szociális és politikai valósággá nem merevítette, amely napjainkban szilárdan beépült a világ és modern korunk közegébe. E történelmi megalapozottságot hivatott alátámasztani az eredeti mozgalmat kiváltó, korabeli szociális ellentétek „helyes értelmezése“ is; az, hogy ennek a „helyes értelmezésnek“ a legmélyén, szinte már genetikusán jelen volt e mozgalom későbbi szemérmetlen kisajátításának a szándéka, voltaképpen lényegtelen, egyébként is ez a tény szinte „benne volt a kor levegőjében“, tehát ennek is megvolt a maga „alapja“. 3/ E kezdeti „helyes értelmezésiből adódik rendszerünk egy további jellegze
