Irodalmi Szemle, 1991
1991/1 - Václav Havel: A kiszolgáltatottak hatalma (esszé) I. rész
A kiszolgáltatottak hatalma tessége is, amely ugyancsak alapvetően megkülönbözteti a többi modern diktatúrától: sokkalta összefogottabb, logikusan felépített, közérthető, és lényegéből fakadóan fölöttébb rugalmas ideológiával bír, amely bonyolultsága és tételessége folytán már-már holmi világi vallás benyomását kelti: minden kérdésre kész válasszal szolgál, csakis teljességében befogadható, és elfogadás esetén mélyen á thatja híve egész további létét. A biztosnak vélt szellemi értékek elértéktelenedésének, a létbiztonság válságának korában, amikor az emberiség puszta fennmaradása a tét, az elidegenedésnek, az élet értelmetlenné válásának korában ennek az ideológiának szükségszerűen különleges, hipnotikus vonzerővel kell hatnia: a talaj avesztett embernek könnyen elérhető kapaszkodót kínál: elég, ha megragadja, s egy csapásra ismét minden világossá válik számára, élete újra megtelik értelemmel, látómezejéből eltűnik minden rejtély, minden, ami kétséges, ami nyugtalanító, ami magányossá tesz. Csakhogy ezért a „szalmaszálért“ drága árat kell fizetni: le kell modnania józan ítélőképességéről, lelkiismeretéről és felelősségtudatáról; az eszmének ugyanis, amelynek szolgálatába szegődött, sarkalatos tétele, hogy hívei helyett azok felettesei gondolkodnak és felelnek, vagyis: ahol a hatalom, ott az igazság (a mi esetünkben ez az alapelv a bizánci cezaropapizmusra vezethető vissza, amikor is a legmagasabb világi méltóság viselője azonos volt a legnagyobb egyházi méltóság megtestesítőjével). Igaz, hogy mindezek ellenére - legalábbis a mi tömbünk térségeiben - ez az ideológia már nincs az emberekre jelentősebb befolyással (talán csak Oroszországot kivéve, ahol alighanem mindmáig fennmaradt a vak, sorsszerű jobbágyi alárendeltség tudata, a magától értetődő azonosulás a felsőbbség minden állításával, s ahol ezt a tudatot ráadásul mélyen áthatja az egyén érdekeit mindenkor a birodalom érdekeinek alárendelő nagyhatalmi patriotizmus). Ám ez nem is túlzottan fontos, mert ez az ideológia azt a szerepet, amelyet rendszerünk neki szán (a későbbiekben még lesz róla szó) - éppen azért, mert olyan, amilyen -, rendkívül jól betölti. 4/ A diktatúra általánosan elfogadott képzetéhez - a hatalom gyakorlását illetően - óhatatlanul hozzátartoznak a rögtönzés bizonyos elemei, a hatalmi gépezet működésének szabályai ugyanis nincsenek szigorúan rögzítve; meglehetősen tág tere nyílik az ötletszerű és gátlástalan önkénynek; de a fegyveres ellenállás némely formáinak is adódhatnak még mind társadalmi-tudati, mind pedig valós feltételei; egyszóval sok még a hevenyészett ereszték, amely széteshet, mielőtt a hatalmi rendszer megszilárdulhatna. Ezzel szemben rendszerünk (amely ráadásul a cári „szamogyerzsavje“ régóta bevált szervezeti modelljére is támaszkodhatott) hatvanéves szovjetunióbeli és mintegy harmincéves kelet-európai fejlődése során - a fizikai értelemben vett hatalmat tekintve - az egész társadalom közvetett és közvetlen manipulációjának olyan tökéletesen kimunkált mechanizmusát hozta létre, hogy az ma már mint a hatalom „fizikai“ alapja, gyökeresen új minőséget képvisel. S mindamellett - ne feledjük - hatékonyságát jelentős mértékben fokozza valamennyi termelőeszköz állami tulajdona és központi, „kézi vezérlésű“ irányítása is, ami a hatalmi rendszer számára lehetővé teszi, hogy soha nem tapasztalt mértékben és korlátlanul beruházzon önmagába (például a pártbürokrácia és a rendfenntartó erők fejlesztése céljából), s hogy egyetlen munkaadóként egzisztenciálisan „markában tartsa“ polgárait.
