Irodalmi Szemle, 1991
1991/10 - N. Tóth Anikó: „A szenvedélyes érdekeltség drámája” (Mészöly Miklós: Saulus)
N. Tóth Anikó ténység felé. Az állandó úton-levés10 szövegszerűen is megjelenik a regényben, több helyen: „Akkor már másfél éve laktam Tohunál családtagként, és mégis útrakészen .“11 - ez még az elején, elkötelezettségéből kifolyólag. „Menni kell egy úton, elviselni a büntetéseket, és kiosztani őket ...“12-a regény közepe táján, Bénáját gyógyítva, az új eszme magvaival lelkében. „Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok alázat, hogy végig kell menni az úton .“13 - a harmadik részben, s ennek az útnak a vége a kereszténység. A folyamat-jelleget Mészöly azzal is alátámasztja, hogy a regényben egyetlen jelenetet, párbeszédet sem zár le, mesélésük közben hirtelen hallgat el. „A történeteknek nincs végük, elvesznek, mint Kedmah.“14 - szól a reflexió. Thomka Beáta szavaival „a regény epizódjai egymásba nyíló helyiségekre emlékeztetően sorakoznak szaggatottságukban is egy laza temporalitásnak engedelmeskedve.“15 Nézőpont. A „történetet“ Saulus mondja el egyes szám első személyben. Egy későbbi időpontból idézi fel gondolatai „történetét“. A regény elején a hatalom ideológiájának nézőpontjából ítélkezik, értékel; ebbe fúrnak bele a párbeszédekben jelentkező más (ellentétes) ideológiák, nézőpontok, melyek fokozatosan átlátszóvá lyuggatják az előbbit, betekintést nyújtva a másikba. Az Istefanosszal való találkozás pillanatában Saulus nézőpontja érezhetően megzavarodik, majd fokozatosan átfordul az ellenkező oldalra, s ez főképp a szereplőkhöz való viszonyának változásában „érhető tetten“: a szigor, a kegyetlenségig fokozott keménység szeretetté szelídül; Krisztus említése számszerűen megnő (igaz, áruló rabbiként jelöli még a régi értékrend viszonyításában). Időszerkezet. Az első rész jelen idejű, a nyolcnapos üldözés kudarca után a változás előérzetével nyugtalanító jelenből idézi fel az eseményeket. A középső rész ehhez képest múlt idejű (túlnyomóan múlt idejű igéket alkalmaz), a harmadik, jelen idejű részhez viszonyítva pedig mindkét előző rész a múltat fejti ki. A regény ideje három hónap (fontos, hogy nyári hónapok: Thammuz, Áb, Elül, mert a tűző napnak nagy szerepe van a regényszövegben), ez alatt az idő alatt készül hajszálfinom változással a „megtérés“. A felidézett idő a négy évvel korábbi eseményeket - Jézus kihallgatása, pere- „emeli be“ a regénybe, kezdetben csak egy-egy utalással jelzi, később egyre gyakrabban és nagyobb terjedelemben foglalkozik ezzel a közelmúlttal, ezzel is erősítve, hogy bensejében a másság egyre nő. Fontosnak tűnő időszelet még az őrség épületének kiürítéséhez és Jehuhoz fűződő „történet“ (öt évvel korábban történt), a Pádok-történet (ennek idejét nem jelöli pontosan, de tudhatjuk, hogy a Jehu-történet előtti eset), és Jójada „ügye“. A felidézett idő ezenkívül a gyermek- és kamaszkorba nyúlik vissza, a regény vége felé egyre többször, mintha a gyermekkor ártatlanságához való visszatérés meggyorsítaná a tisztulási folyamatot. A regény elején feltűnően pontosak az időmegjelölések: „Nyolc napig most távol voltam ,..“16; „Negyedik napja voltunk úton ...“17 Ez a pontosság fegyelméről, precizitásáról tanúskodik. Később az időjelölés egyre lazább lesz (pár hét múlva, hetek óta), mintha hite megingásának, s az apró változások érzékelésének következtében időérzéke is elbizonytalanodna, majd az utolsó részben teljesen kibillenne, minduntalan összekeverve a napokat: „És megint elmúlik egy
