Irodalmi Szemle, 1991
1991/9 - Peter Zajac: Közép-Európa-álom, valóság és a szlovák regény (tanulmány)
Peter Zajai. mértékét a helytállókhoz kénytelenek viszonyítani. Es itt nemcsak a polgári tisztesség mértékére gondolok, hanem mindenekelőtt az irodalmi értékek, az írói helytállás vagy megalkuvás mértékére. Az elmúlt húsz év szlovák regénye a traumatizált és e traumába belerokkant ember látlelete. Különféle, gyakran homlokegyenest ellentmondó élethelyzetekből és élettapasztalatokból, nézőpontokból és alapállásokból indul ki. A megrázkódtatás momentuma és a belőle következő megbélyegzettség érzése az egyes szerzők esetében lényegesen eltérő, de közös. A szamizdat kiadványok között - ami a szüntelen veszélyeztetettség alaphelyzetéből s a kézirat esetleges elkobzásának lehetőségéből következik - gyakorlatilag nincs „klasszikus“ értelemben vett regény. Inkább az esszé (Kadlečík, Ši- mečka, Kusý), az emlékiratok (Ponická), a levél (Martin Šimečka), a feljegyzések, vázlatok, jegyzetek (Tatarka) számára adott teret. Legföljebb Dominik Ta- tarka Písačky (Irományok), Navrávačky (Sugallatok) és Sám proti noci (Egyedül az éjszaka ellen) című művei állnak a regény határán. Tatarka hősének szüntelen megrázkódtatásai abból az alapvető tapasztalatból fakadnak, hogy tulajdon nemzete, tulajdon „rendje“ közösítette ki, hogy e közösségek peremén kívül rekedt, hogy élettere mindössze egy maroknyi barátra és a titkosrendőrség „érdeklődőire“ szűkült, s hogy ez az életmód sejtekig ható, még életének legintimebb, mindenekelőtt erotikus szféráját is befolyásolja. A nemzet közösségéből való kirekesztettség megrázó élményét, ezt az ízig-vérig közép-európai motívumot közvetítik az „új szellemi közösség" művei. A nemzetből való száműzetés ténye e közösség számára nyilván annyira szégyenletes, hogy Tatarka (mindmáig csak elvétve publikált) életművében még ma sem sikerült magyarázatot találni rá. A hetvenes évek szlovák regénye elsősorban az egyre keresett és máig meg nem lelt történelmi identitás traumájának regénye. A nemzeti mítoszok vagy az adott jelen igenlésének kifejezője, de nemzedéki polémia is az ötvenes évek regényével (Jaroš, Šikula). Ugyanakkor kísérlet is, hogy a szlovák történelmi identitást a történelmi Magyarország vagy Közép-Európa keretében értelmezze (Hy- kisch), és kérdés is, amelyet Ballek tesz fel magának Agáty (Akácok) című regényében: Hogyan alakulhat ki emberi és történelmi azonosságtudat ott, ahol kiveszett az emberi tisztesség, becsület, szorgalom, jóérzés és tolerancia, s az ököljog, a besúgás, a kollektív bűnözés vált mindennapossá. De az elmúlt húsz év szlovák regénye annak a megrázó felismerésnek a regénye is, hogy képtelenek vagyunk „szégyenkezni" (Ján Johanides). Az emberi érzések elkorcsosulásának, sőt az érzéketlenségnek a regénye, a kölcsönös kíméletlenségé, azé a folyamaté, melyet az elemi emberiesség íratlan törvényeinek megszegése indított el, s amely folyamatot a maguk vagy a mások bűneiért vezeklő emberi sorsok láncolataként táguló körökben ismétel meg újra és újra a történelem. A huszadik század szlovák regénye a „megölt ember“ regénye is. Sloboda Kételkedő (Rozum) című prózájának hőse nem csupán a fizikai megsemmisülésre gondol, hanem az alapvető emberi kapcsolatok és kötődések elsorvadására is. amelyek lehetetlenné válnak egy olyan társadalomban, amelynek felborították az értékrendjét. Az elmúlt húsz év szlovák regénye a történelemből való kiszakadás regénye is, s alighanem e tekintetben áll legközelebb a közép-európai regény klasszikus
