Irodalmi Szemle, 1991

1991/9 - Peter Zajac: Közép-Európa-álom, valóság és a szlovák regény (tanulmány)

Közép-Európa - álom, valóság és a szlovák regény

nek tudatában nyilvánul meg, támadhatóságuk, kiszolgáltatottságuk tudatában, amely elől nincs menekvés. így született meg az irodalomban a közép-európai ember, a fragmentum-ember, a roncs-ember, az álarc-ember képe, de ugyanakkor azé az emberé is, aki „igaz életre“ áhítozik, aki küzd a tisztaságáért, a lelke ártatlanságáért, ha már a külvilág harmóniája elérhetetlen számára.

Éppen ezért a közép-európai regény nem hasonlíthat a tizenkilencedik század klasszikus regényére, hiszen a közép-európai térség embere folytonosság nélküli és gyökértelen, olyan ember, aki igyekszik áthidalni az ellentétet sajc. belső valóságigénye és a számára többnyire idegen, de ugyanakkor létének szociális kereteit meghatározó elvont előírások és szabályok betartásának külső kényszere között. Közép-Európa emberének irodalmi megfelelője egy a sors által kettéhasított vagy inkább felnégyelt ember, akinek életében annyi rendszer és ideológia váltotta egymást, hogy kénytelen volt a hiteles élete kialakításának képességét annak képességével helyettesíteni, hogy életeinek bármelyikét elfogadja.

Ez az alapélmény határozza meg a közép-európai regény formáját és témáját. Minthogy az utóbbi időben szokás volt kacérkodni az európai posztmodernizmussal, meg kell jegyezni, hogy Közép-Európában ennek egészen mások a forrásai. Nyugat-Európában ez az irányzat a túltermelési válság megnyilvánulása volt, Közép-Európában a hiánygazdaság válságáé. Általában az váltotta ki, hogy csődöt mondtak az emberi alaptörvények, csak épp Nyugat-Európában olyan ember alkotta meg őket, aki nem számol a változásokkal, mert meg van róla győződve, hogy „a lehetséges rendszerek legjobbikában él“, Közép-Európában viszont olyan, aki változásokra vágyik, és kénytelen tapasztalni, hogy az egymást követő rendszerek egyike sem váltja valóra reményeit. Nyugat-Európában a posztmodernizmust az a tudat formálja, hogy a történelem mint olyan véget ért, Közép-Európában a történelmenkívüliségből való kiszabadulás vágya.

A szlovák irodalomban, nevezetesen a szlovák regényben az autentikus poszt- modernizmus a hatvanas évek második felében jelenik meg Rudolf Sloboda, Pavol Hrúz és Pavol Vilikovský prózájában, de talán már Dominik Tarka A bólo- gatás démona (Démon súhlasu) című művében is. Abból az alapérzésből indul ki, hogy az ember mindennek ellenére megőrizte szabadságát és játékosságát, s így képzelőereje révén kedvező élettérre lelhet. Ez a posztmodernizmus azonban csak csíráiban maradt fenn, jórészt publikálatlanul, vagy csupán sokéves késéssel jutott el az olvasóhoz. Az elmúlt húsz év szlovák regénye egy traumatizált társadalom regénye. Traumatizált maga a szlovák irodalom is mint társadalmi megnyilvánulás, s ugyanakkor tanúságot tesz erről a mély nyomokat hagyó traumáról - megalkotja hű képét.

Az elmúlt húsz év szlovák regényét szüntelen ingadozás jellemzi: igenli a létrejött társadalmi helyzetet, és borotvaélen táncol engedélyezett és tiltott, legális és illegális, cenzúra és öncenzúra, hivatalos-állami elismerés és cenzúrázott, megtűrt megjelenés, kéziratban maradás és szamizdat-kiadás között. A szlovák irodalmat - és regényt - az elmúlt évtizedben tulajdon kompromisszumkészségének, de ellenállásának és szembeszegülésének átka egyaránt sújtja. A hetvenesnyolcvanas évek szlovák irodalma nem érzi magát elkárhozottnak, de abban sem biztos, hogy helytállt. Napjainkban magában foglalja azok felmentvényét, akik helytálltak, s velük szemben a „többieket“, akik megalkuvásuk és esendőségük