Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Hizsnyai Zoltán: Alkonyi metamorfózis; Profán zsoltár (versek)
Versek Tapsolja szét arcom az alaktalan, sűrű feketeség, és lelkem fészkét a fenséges feneség bélelje ki foltos leheletével! Szerelme átcsapott rajtam, mint a tajték- szellemem s testem is betelt az igével... Az Ő nyálában voltam egy apró buborék, de elpattantam, amikor átszűrt odvas ordas-fogain, s lehunytam égő oxigénomat... Profán zsoltár Talán a pondróként hemzsegő percek sustorgását?! Vagy létemet, melynek porhüvelyét rágják serényen a nyüvek, s eggyé emésztik a sárral, miből eredt?! Magányom platina fogsorát porhanyós torkomon?! Vagy tán a velőmből fölsajgó éhenkórász dühöt ünnepeljem benned?! Az igaz, hogy senki se ígért kincseket... De, Uram, általad formált bősz kosfejem a végkifejletre várt, remélt egy mondatot, egy aprócska jelet, csak egy szikrányit ragyogó szellemedből, egy sejtelmes félmondatot, egy angyalhajszálnyi csattanót: valamit abból, amiért álmodni kezdted életem. De orrodra szállván felriasztott egy zümmögő galaxis - s te elfeledted nyomban álmodat.
