Irodalmi Szemle, 1990
1990/9 - Václav Havel: A személyiségtudat válsága (esszé)
VÁCLAV HAVEL A személyiségtudat válsága A minap a tévéhíradó egy tehénistállóból közvetített riportját figyelve rádöbbentem, hogy a tehén már nem állat, hanem gép: van „bemenete“ (szemestakarmány), „kimenete“ (tej), termelési üzemterve és karbantartója, akinek ugyanaz a feladata, mint napjaink népgazdaságának: csökkenteni a ráfordítást és növelni a termelékenységet. És a tehén valóban hatékonyan szolgál bennünket, csak épp azon az áron, hogy nem tehén többé - mint ahogy, mondjuk, Észak-Csehor- szág is jelentős tüzelőanyag-forrásunk (ha ugyan azt a némi barnaszénnel kevert földet tüzelőanyagnak lehet nevezni) azon az áron, hogy egyre kevésbé tekinthetjük hazánk részének (inkább valamiféle átmenetnek egy holdbéli táj és egy szemétlerakodó között). Ezek a „csekélységek“, azt hiszem, eléggé meggyőzően szemléltetik azt a csapást, amely civilizációnkat érte, s azt, ami előbb-utóbb (hacsak nem történik „valami“, amiben mindannyian bízunk, noha sejtelmünk sincs, mi lehetne az) teljes megsemmisüléssel fenyegeti; az ember úgy vette birtokába a világot, hogy valójában elvesztette; úgy hódította meg, hogy elpusztította (mint a tudós, aki megölte kísérleti állatát, hogy ne ficánkoljon a mikroszkópja alatt). E tragikus folyamat alapvető okai, gondolom, nyilvánvalóak: a jövő végletes behatároltságának felismeréséből fakadó válság, amely korunk civilizációjának tudatrendszeréből következik, és szüntelenül mélyül általa, míg végül eltompítja érzékeinket az élet szentsége, minden létező kölcsönös összefüggése és öntörvényűsége iránt. A világ jelenségei elvesztik titokzatosságukat és eleve elrendeltségüket (már nem titokzatosak és nem eleve elrendeltek), csupán jelenségek - és ami a leglényegesebb: a jövő végletes behatároltságának felismeréséből fakadó válság törvényszerű velejárója az ember elemi felelősségérzetének a válsága is a világ iránt és a világért, vagyis önmaga iránt és önmagáért. És ha megszűnik ez a felelősségérzet - mint az ember környezethez való viszonyának ésszerű alapja -, akkor megszűnik az önazonosság-tudata is mint az e kapcsolat által meghatározott, csakis őt megillető hely a világban. A kör ezzel bezárul, és immár aforisztikusan összefoglalva kimondhatjuk: Azzal, hogy az ember megfosztotta a tehenet szarvasmarha volta tudatának maradványától, önmagát is megfosztotta emberi személyiségtudatától - hasonlatossá vált a szarvasmarhához. És valóban, a fogyasztói életmód csordajellege, melynek remek kifejezői a modern lakótelepek, és remek eszköze a televízió; az emberi személyiség széthullása annak egyes személytelenített szerepköreire (termelő, fogyasztó, páciens, szavazó stb.); ijesztő kiszolgáltatottsága az arc nélküli társadalmi makro-
